dühök buzognak most bennem, több irányból pattognak vissza koponyám belső faláról, s egymásnak ütközve újabb szikrákat vetnek. ó nincs most rezignált derű, könnyed vállrándításaimat is a parkban hagytam, harmat áztatta, kutyák hugyozták le, mire a közteresek megtalálták, visszaküldték.
szorulnak selymes-kegyetlen kötelek torkomon, belül ezek is, és önmagamba marnak karmaim.
pedig felnégyelt dühömnek csak egyik nyirkot csöpögtető szelete vagyok én magam, én kapom az összes karmokat, a többinek csak ez a folyton változó címzettű levél marad, itt.
ó, hogy szürkülne be minden virtuális négyzetarc! színeid látványa is felbosszant. menj innen, ne is lássalak, mintlámpahalecsavarom, ne adj nekem vágyakozni okot, többet, mint a létezésed. hogy viszket a fülemben az a sok akaratomon kívül belépotyogott, száraz, szúrós, szándékolatlan fájdalombetű a neved körül. úgy haragszom, kék köd a dühöm, úgy haragszom rád, mint bőrömre, ha viszket. hogy nem tudlak át- és újraértékelni sem, nem nőtt záró-, se idézőjel köréd, hogy nem fog az a toll, amivel a kérdőjel teteje rajzolódna oda, a kitörölhetetlen pont fölé.
minek vagy te itt? tökéletességeddel fájsz a térnek. dühít minden vonásod, miért vagy te szép, dühít a vállad íve, a nyakad karcsúsága, selymes lányságod minden felderengő csillanása. dühít a társaságod, hogy élvezem, dühít minden rím a gondolatainkban, hogy közel húz, dühít a jogossága mindannak, ami tiéd, amit magaménak akarok.
és te? soha többé ne érj hozzám. minden moccanásod felém csak elvett, elvesz tőlem, belőlem, neked, és még csak meg se éri. minden gyengédnek hazudott, durvába fordult érintésed dühít és megaláz, az élmény: épp mint a körúti villamos szatírja. engem te többé hiúságköszörűnek nem használsz, alattomos árnyékokba húzva nem lopsz el tőlem egyetlen pillanatot sem, sunyi, íztelen csókjainkból több volt mint elég.
