egyre jobban hasonlítok arra az énre, aki lenni akarok, és olyan tempójú ez a változás, alig bírom tartani magammal a lépést. egyre inkább bízom, egyre kevésbé félek. sorozatban cselekszem dolgokat, amelyekre mindig vágytam, melyeket sosem mertem. kimondom, amit sose még, lefoglalom a repülőjegyet, megveszem a rég-óhajtott-filléres-mégis-mindig-elhalasztottat, hazahozom, akit méltón haza lehet. aranyszínű csókokat csókolok el sima ajkakon. és meglátja a világ, ahogy a fénye rajtam átdereng. vászonra festem fel aranyát - legyen nyoma. eufóriásan várom az utazást, manómosollyal simogatom az új ingóvagyont, feloldódom az érzékekben, játszom, otthonos, természetes itt, és belesimul a kezembe az élet. olyan tisztán fogom: erő sem kell, hogy megtartsam, mert emeli önmagát, s míg ez így van, ugyan kitől, hogyan, mitől is félhetnék?

például attól is egyre kevésbé félek már, hogy meghallják, ha énekelek. szép az: az enyém. majd szól, aki hallja, ha neki nem szép. vagy odébb áll, az se baj.