HTML

a blog

___a figyelem. akarom, félem. imádom____ a szerző: túl önreflektív, túl harmonikus, túl szenvedélyes. körúti kis vörös.

Azt meséld el, Pista!

körúti kis vörös 2007.05.16. 11:57

Szépek a fények, a szőnyegek, a székek. Feketére festett fa, szép zöldes-kékes kárpittal Divatos hely az Örkény, meg szombat is van, ilyenkor sikkes színházba járni, sokan is vannak ennek megfelelően. Idősebb és feltörekvő értelmiségiek a közönség, sok a csilli-villi, meg a szemüveg, én is beidomulok ebbe a térbe talpig kosztümben, csillogó sálamat dívásan lebegtetem.

Készségesen helyünkre vezetnek, az udvarias „megkérjük kedves nézőinket, hogy mobiltelefonjaikat kikapcsolni szíveskedjenek” helyett nem éppen finom célzásként gátlástalanul hangosan a hangszórókból kezd vijjogni-csirimpolni-prüntyögni százezernyi mobil. Összenevetünk, perlokulálnak, mi?!...

Kis fricska előadás előtt, épp előttem ülő ötvenes nő azzal a parfümmel, amit – a jelenlegi mellett – a Jóisten is az én bőrömre teremtett meg.

A színpadon függöny, szép, előtte szék, karos, bepárnázva, satöbbi, kényelmes legyen.

Hétköznapi ruha, cipő, zsebredugott kéz, mintha csak egy technikus jönne fel valami zavart elhárítani, oldalsó ajtóból színpadra sétál Mácsai Pál.

Amúgy: klasszul fest. Beszélni kezd, tiszta, szép a hangja és olyan meggyőzően „benne van”, hogy simán beveszem, hogy csak úgy mesélget, magáról. (Kit érdekel a címben szereplő „Pista”?) Szólnak a finom kis poénok, nagyon ritkán érzem benne a kimódoltságot, maximum csendekkel. Jó. A közönség az egyedül, aki kilóg ebből a képből. A hanyag öniróniát olyan harsogó kacagás kíséri, mintha a kabaréban ülnénk. Pedig a történeten viszonylag hamar átcsap a történelem és a keserű mosolyok helyett mégis csak a túlzott röhögés jön. Fura, szerintem kevés lehetőség van a térdcsapkodós vihogásra. Inkább fejéhez kap az ember, Istenem, ez létezhetett? És létezett, s legyen bármily’ humorral átszőve, mégiscsak borzalom, amiről beszél. Vagy én lógok ki innen, csorog a könnyem, míg a publikum hahotázik… Az első felvonás vége olyan, hogy írni kell. Aztán gyors távozás, színész az öltözőjébe, közönség a büfébe, gondosan elszürcsölgeti a kis sztenderd borocskáját a sóskiflivel – rajongok a színházi fogyasztókért – szépen felemlegeti apu/nagyapu/dédnagyapu háborús élményeit meg-megrázva csuklón az aranyórát. S szünet után újra, a Rákosi-korszak szépségei között már valóban akad, amin csak nevetni lehet –kínomban. Közben hősünk egyre öregszik, betegszik, s egyre több a keserű félmosoly. Rendszerhűség, bűntudat, ötvenhat, tiltólista, lassú enyhülés, s egy nap valami lapban egy novella: „Nicsak, ki ír ilyen jól? Visszalapozok, hát én.”

Az utolsó szavak után kell az a nagy csend és sötétség a színpadra sa mi fejünk fölé is. Színész távozik, közönség gyorsan megtörli szemét és szép engedelmesen tapsol, van miért. Gyönyörű megjelenése egy tragikomikus életnek. „Isten veletek, drágáim!”

2007.05.12.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szegyellosexhibicionista.blog.hu/api/trackback/id/tr514340322

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.