szégyellős exhibicionista

szétszaladnak a napok ahogy egyszerűen hagyom folyni időmet mint tenyerembe vett vizet csiklandva siklani ujjaim között fényes-kerekre simogatott kavicsnyi ellenállásom nem nagy de esztétikus örvénykét fial a hordalékos meder alján

nincs ár felkapni engem
és nem fed be sötét lekvárpuha iszap

néha gördülök át az ellipszis jellegzetes lassú-gyors iramával tengelyeimen

piciny csodákat teremtek és szégyenemben úszom ha nem sikerülök

egy futurista festő látomása, gyönyörű gép, gyönyörűszép. dolgozni tűnik, mégsem él

ahogy okos bólintásnyi, cinikus félmosolynyi, egy ráfeledkezésnyi időt lop lelkem az időből, de nem látja senki, a gép mozog, mint fűstös mozdony kereke

mosom
balzsamozom
fésülöm
szárítom
hátrasimítom tetteim
ne lógjanak szemembe

kívülről értem az embereket de közéjük vegyülni félek. elvben lojális, szóban toleráns.

nem járok mostan szép helyeken. idefelé kormosszürke a fény, itt meg sehol, mire megjövök, napom után, amin sztenderdizált színek között iktattak fehér és rácsos papírra, tekercsre, hőpapíron, virtuálisan.

színeink elmennek egymás mellett, nem fordulva vissza. rutinba kopott minden, főleg a spontaneitás. olyan nemzetközi vagyok, hogy nincs hazám. hátrányaimban üldögélek, lábam lógázva, hálásan.

aztán hajam libben egyet, alszom.