olyan képekkel teli nap volt.

hajnalban még fenn volt a hold és nézte ahogy reggelizünk szürreális félsötétben.

azután jeges szél és ragyogó fény és a fagyott föld csikorog a lábunk alatt, ahogy a maglódi úton sétálunk fel-alá, korán jöttünk.

már vártak. pontosabban "elő voltak készítve" számunkra.

(váratni őket naphosszat természetes, húsz év nagy idő, itt lassan jár az óra, kitelik azoknak a csirkefogóknak az idejéből, röhögi a szánkba az ijesztően tuskó személyzetis. már ellentét: gyönyörű nő, de kiáll a szájából a kapanyél, szabolcsiasan szólva.)

aztán ők. ez mindig meghat. életek dimenziói. túl sok. még nem érthetem.

első mellközépig kigombolva, illatozik, nonszensz, hogy maga bejött, önszántából, a kis naiv, még nem érzi a stigmát a homlokán. stigma: jinjang a kézfején.

aztán másik. sugárzó béke ül szemben, az élet maga. hihetetlen. kétlem, hogy kamuzik, ilyen profin nem menne, ez az ember tényleg ilyen. szemkontaktus, ami azt illeti, szívdöglesztő, ide jutottunk kérem szépen, ő nem stíröl, mi viszont... kisugárzás, erő, életigenlés, tökéletes harmónia, ő maga a jinjang. és mosolyogva írom a szavait, hitetlen pislogok, tanítania kellene az ő szemével látni. amúgy emberölés. misztifikáljuk, de bármikor embert ölhetek én is, te is, mindenki. és attól remegni kell, hogy valaha majd elvárhatják tőlem is, hogy magafajtákat tegyek tönkre módszeresen, tiltakozik mindenem, hiányzik belőlem a dögevő. mindent elvesztett, elvették tőle, tönkretették, aztán már, belenyugodva, ő maga mondott le mindenről, vigyétek, tessék. és mégis boldog. minden percben. (és szánom kicsit a korszerű spleenbe temetkezőket itt, közösségteremtő mondat: jószarazélet) ettől az embertől tanulni lehet. ezt az embert tisztelni, szeretni lehet. remélem, még fogja valaki.

meg a dönci. csillogó szemmel réved ki az ablakon, eleinte azt hiszem, betanult szöveget verkliz, aztán kiderül, hitet tesz. egy gáborzsazsa. "életem a sóbiznisz, a mjuzikelek világában élek" imádom, nem győzöm írni, egy valóravált álom, ahogy végre, egyedüliként idebenn, természetesen közli, homoszexuális. igen bébi, végre valaki nem képmutat. bólogatok, (mondjuk végig) visszakérdez: "most mér, ennyire lászik? nem dobálom a hajamat pedig"
aztán mikor mondom neki a véleményem,(na nem azt, hogy az első szavánál levettem a helyzetet) annyira kacag, hogy benéz a smasszer, öljük-é a tisztelt fogvatartottat vagy mi. édes, ahogy a márciusi műsorra beinvitál, dehát, ahogy ő ki, mi be nem mehetünk egykönnyen.

s aztán ülünk a színjátszós próbájukon, hátul, letörölhetetlen mosolyban, meghatva, (csoporttársaink ilyen tisztán beszélnének...) már megint széles feszülő ellentétek, ahogy érdes férfihangján szavalja: rabok legyünk vagy szabadok? ez a negyvennyolcas mizéria amúgy is mindig meghat, hát még itt, de önkontroll a szempára ellen.

távozóban elcsípünk egy kis motozásos előállítást. sztenderd. a nézések is, meg hogy szerda este valahányan ránk gondolva rejszoltak. ezért élek, tisztelt uraim.

jó lesz ez a heti egyszeri katarzis így arányaiban.

(úgy előttem a kép, ahogy jövő ilyenkortájt összefutunk az utcán és elkapom egy civil beszélgetésre, kézfogással)