HTML

a blog

___a figyelem. akarom, félem. imádom____ a szerző: túl önreflektív, túl harmonikus, túl szenvedélyes. körúti kis vörös.

arról, hogy a szerelem a legfurcsább élőlény ezen a világon

körúti kis vörös 2011.04.10. 16:12

1.
Ott van, amikor - csak játszásiból - úgy összefonódik kettőtök tekintete, hogy ez a sodronykemény kötelék felnyit benned egy másik szemet, és egyszerre már nemcsak azt a másikat nézed. Az életedre nézel, arra látsz rá egyszerre. Ki az a nő, akivel egy fél életet leélt a másik? Mert egyre inkább gyanítod: nem te vagy az. Kicsit meglepődsz, vagy mindig is sejtetted a színes-szagos ablakfüggönyök mögött a valódi képet? Csak te tudhatod, de a kényszer a függönyök végleges leszaggatására olyan erős lehet, hogy belerendül minden, amit eddig szilárd talajként érzékeltél talpad alatt. Nem irigyellek.

2.
Ott van, amikor kétkedve, bizonytalanul bár, de megfogsz egy-egy férfikezet, ami ott van, rendelkezésedre áll, kéretlenül, és ez a leheletkönnyű lehetőség olyan vonzó, olyan boldogítóan egyszerű, hogy nem tudsz ellenállni neki még akkor sem, ha tudod, hogy az a kéz, amit keresel, amikor a tiedért nyúl egyszer majd, az olyan magától értetődő lesz, hogy nemhogy meg nem remeg, el nem bizonytalanodik a kezed, hanem úgy fogod majd meg, hogy tudod, hogy nemhogy nem akarjátok, de nem is tudjátok majd többé soha elengedni egymásét. De amíg ez nem jön, addig is - miért ne? - próbálkozol, kezeket fogsz meg, hogy terelgessenek kicsit, hogy legyenek támasztékaid ebben a hullámzó talajon haladó menetelésben, ami az életed. Mindegyik kéznél elhiszed - könnyebb így - hogy ez lesz Az, ami örök lesz. Mert hát olyan rossz, olyan ijesztő egyedül ez a világ, és annyira félsz. Nem irigyellek.

3.
Ott van, amikor nézed őt, és úgy érzed, nem bírod ki, hogy ne érintsd meg, hogy annyira hibátlan, annyira csodás, annyira elérhetetlenül ragyogó, hogy az elérhetetlen tökéletességébe belefacsarodik a szíved, és nem is tudsz mást, csak hogy szereted, és ez a félvak állapot bezárja a szemed arra az egyszerű tényre, amit pedig tudsz: hogy hiába szereted ennyire, sosem fogod megkapni, mert nem olyan hibátlan, amilyennek látod, sőt, esendő és gyarló és csalfa - mert ember és mert nő - és végtelen számú hibái között a legnagyobb éppen rád vonatkozik: az, hogy nem tud téged viszontszeretni. Azért persze szereted, isteníted tovább, ott fenn a piedesztálon, ahová állítottad, mert rögeszméddé vált, és mert nem nagyon van más lehetőséged, míg valami, valaki, a világ, a körülmények meg nem könyörül rajtad, és a kezedre játszik valakit, akinek ugyanúgy millió hibája van, de legalább szeret. Nem irigyellek.

4.
Ott van, amikor mindenki azt hihetné, sőt, még te is azt hihetnéd, hogy tied, hogy lábaid előtt hever a világ, holott az egyetlen, aki bárhol is hever, az te vagy, saját dilemmáid, kétségeid, félelmeid alatt. És amikor úgy tűnhet, bárkit, bármit megkaphatsz, akkor valójában egyetlen dologért nyújtózol: kétségbeesetten, kapkodva próbálod megszerezni azt az önigazolást, ami összetart egy ilyen ambivalens, a kommerszség és az ihletettség között egyensúlyozó, érzékeny férfilelket, mint te vagy. És vágyod a szerelmet, mert egy ilyen kizsigerelő társasmagány-futam után, amiből kínok között, hosszas nyűglődés után, de - becsületedre legyen mondva - végül ki mertél szállni, vágyakozol a Nő atmoszférájába, valakiébe, aki talán beenged, mert most jöttél csak rá, hogy te még sosem voltál ott. Nem adod drágán magad, pedig a veszély világosan látszik: túl sok, a kiszipolyozhatóságodon élősködő keselyű köröz feletted. De megmutatni magad és valami valódit keresni, kockáztatni ugyanolyan veszélyes. Nem irigyellek.

Na nem mintha magamat irigyelném. Itt állok, A Szerelem Természetének Elméleti Professzora cím plecsnije díszeleg mellemen, kicsit lehúz. Olyan meggyőzően adom elő magam, hogy sikerült elsunnyogni, hogy elblicceltem a gyakorlatot. Töredékpillanatok alatt ébred fel a vágyam, ha hagyom, olyan villámgyorsan esem szerelembe, hogy még néha keverem a nevet, amit imáimban suttogok. Fantáziajátékokban ringatózom - olyan finom! - és elmegyek a hús-vér életem mellett. Megfigyelek, tanulok, elemzek, értelmezek, integrálom tudásom erről a furcsa élőlényről, ha már a tapasztalás elkerült, annyi tudást raktározok el, ami hátha pótolja az empíriát. Hagyom daloknak, hogy helyettem beszéljenek. Ha valakiben meglátom, amit keresek, a természetességem fogja magát, és duzzogva elvonul valahova, és az istennek se lehet előrángatni. Vagyis... az alkohol elég jól helyettesíti. Ilyenkor, mint egy hisztérikus hippi - hátha parányi kis trófeáim ajkai között találom meg a nyugalmat. Kezemnek, szememnek amúgy sem lehetett soha parancsolni, oda vándorol, ahová nem kellene - mert kiadom magam, vagy ahova nem lenne szabad - mert tilalomfák szegélyezik az útját. Van idebenn egy nagyon igazi nő, de amikor előbújik, többnyire akkor is van benne valami nevetséges, hisz bele van burkolva ebbe a börtönszerű beteg testbe - így aztán nem könnyű meglátni. Aki meglátja, azt meg én nem látom. Mondom én, magamat sem irigylem.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://szegyellosexhibicionista.blog.hu/api/trackback/id/tr94340884

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.