HTML

a blog

___a figyelem. akarom, félem. imádom____ a szerző: túl önreflektív, túl harmonikus, túl szenvedélyes. körúti kis vörös.

review

körúti kis vörös 2011.09.29. 23:36

elhanyagolom a blogot: Mark Zuckerberget tessék érte tarkón könyökölni, miatta van az egész. ott a FB, minden hangulat, zene, érzés oda potyog, még pár versike is, amikor felböffen némi tehetségféle. rémes. szóval összesítő áttekintés és update következik.

na, mi is volt? voltam május végén Szegeden, nagyon jó volt, emlékezetes, régi kérdésekre kapott - felemás - válaszokkal, felesleges elégtétellel, bután kezelt kötődésünkkel. ez már megmarad, nincs vita. öregek vagyunk már a változáshoz.

aztán... még úsztam kicsit a kötelességeim között.
könnyed mondat ez, holott én tudom, hogy mennyire majdnem beleszakadtam. azt az iszonytató fáradtságot még, azt hiszem, most sem pihentem ki. annál is inkább így gondolom ezt, hogy ha arra gondolok, hogy még egy kötelezettséget a nyakamba vegyek a jelenlegi mellé, hát elég ijesztő mértékben ráz ki a hideg még mindig. ez jó lesz fokmérőnek. ha elmúlik a trauma, majd talán, de így... sok volt ez, épphogy elegek voltak rá a tartalékaim. el is fogytak, a raktárkészletet most töltögetem lassan. ebben az elmúlt tanévben is megültem két-három lovat azzal az egy fenékkel, amim van. (no jó, elmenne épp kettőnek, de már nem sokáig, ha ilyen ütemben csorgatom le a zsírt, végre, ó istenem.) nehéz volt.

... és itt írtam egy igen hosszú litániát arról, hogy mi volt a közelmúlt. de hagyjuk, csak a lényeg, bulettpointosan, azt a Tamás is szereti (a főnököm, na, majd erről is):
tavaly november végén kerültem be a jelenlegi munkahelyemre ugyebár.
azaz gyakorlatilag napi 6-8 órás munkám volt november óta.
mindez egyetem mellett.
ami lájtos... lenne, ha nem ez lett volna az utolsó év.
decemberben végig beadandók.
januárban is még.
plusz vizsgák.
január-februárban egy kutatási projekt.
márciusban nem is tudom mi volt, ja persze: újabb beadandók. és a stressz, hogy mi lesz a szakdogámmal: lesz-e valaha témám, konzulensem? (energiám megírni? ugyanmár, way too kötelességtudó vagyok ilyen dilemmákhoz)
aztán április, A Döghalál: az a forgatókönyv: a hó elején még csak gondolkodom a szakdogán, agyalgatok. a hó közepén elkezdem. két hét alatt megírom. aztán május másodikán ott figyel leadva szépen. a történelem befigyel: hajnal van, olyan 5-6 óra. az utolsó mondatokat gépelem, amikor látom a bombahírt: megölték osama bin ladent. na hurrá.
aztán májusban újabb beadandók, jó sok.
meg júniusban is még egy pár. aztán június közepén nyelvvizsga. aztán volt egy kis oxigén talán? ja nem, kaptam egy kéthetes megbízást, kellett a pénz, elvállaltam, megcsináltam.
aztán július elején, hatodikán álomvizsgáztam. amire pl egy négynapossá bővített hétvégém volt felkészülni. segáz.
és képzeljétek, ezzel kész is voltam. nem maradt más, csak stresszelni, hogy megvan-e a nyelvvizsga, mert ha nem, akkor nem kapok diplomot. aminek nagy tétje nem volt, mert na bumm, de azért az én klasszikus dolgokba szerelmes lelkem vágyott rá, hogy minden éppen ott legyen és az előirányzott tervnek megfelelően végezzek és kapjak diplomát.
úgy is lett. július 6-án államvizsga, 17-én megtudtam, hogy megvan a nyelvvizsgám, 29-én átvettem a diplomámat. ójee. ja igen. augusztus elsején megkaptam az állásomat. hát ez a timeline.
hogy kicsit cizelláljam a helyzetet: mindezt úgy sikerült végigcsinálni (hogy kurva keveset aludtam), hogy mellette teljes munkaidőben dolgoztam. pontosabban, amíg tartott a szorgalmi időszak, addig szerdánként nem dolgoztam, a többi napon 8 órát, azután már minden nap benn voltam. azaz hazaértem legkorábban hatra, és akkor ülhettem neki a fent felsoroltaknak: beadandózni, szakdolgozni, nyelvvizsgára gyakorolni, etc. hát anyád. nem volt jó, fú, nagyon nem, Edit már májusban azon duzzogott, hogy nekem mindig valami dolgom van, és partikiller vagyok emiatt. jogosan, tényleg mindig dolgom volt. jó, hogy elfogyott. mert nem mondom, hogy egy fenékkel nem lehet 2-3-4 lovat megülni, csak mocskosul nehéz. ne is kérdezd, nem tudom, hogy bírtam ki.

mindezzel csak azt akartam alátámasztani, hogy azt meg ne halljam még egyszer, hogy "neked is csak megszületni volt nehéz". mert - bár megszületni is elég nehéz volt - ez egyszerűen bántóan igazságtalan. mert sokkal egyszerűbb lett volna megtenni egy lépést vagy egyik, vagy másik irányba, a munka vagy az egyetem felé, és felhagyni a másikkal. csak éppen mindkettőt akartam, és mindkettőt akartam annyira, hogy a belemet kiküszködjem érte.

ez tehát az egyetem-front. Minden Összeáll 1.0.


közben ment az idegeimen táncolás munkafronton is.
még júniusban szólt az akkori főnököm, hogy lenne egy lehetőség arra, hogy gyakornokból állandó munkatárssá váljak, egy másik ember csapatában, amiben érintett is voltam, hisz gyakornokként oda is bedolgoztam már az első perctől. érdekelt, tetszett, írtam az illetékesnek, hogy heló, úgy hallom, kellene ember, és itt lennék, ha szerinted is. voltam interjún is, elképesztő arc volt a fickó, ő is tetszett, nemcsak a meló. gyakorlatilag egy igent kaptam tőle, de a biztosat nem mondta meg persze még jó sokáig, nemcsak a saját hibájából, de a nyári uborkaszezon, és a HR hibájából is. úgyhogy táncikáltunk az idegeimen, just for fun.

De, hogy a Minden Összeáll szitu 2.0 szintű upgrade-je tényleg pöccre legyen meg, történt az, amit már írtam fentebb: július 6-án államvizsgáztam, 17-én megtudtam, hogy megvan a nyelvvizsgám, 29-én megkaptam a diplomámat, és augusztus elsején megállapodtam munkaügyben is, ahogy a nagykönyvben írva vagyon. azazhogy augusztus elsején bementem dolgozni mint gyakornok, és hazajöttem délután átugorva egy szamárlétrafokot, asszisztens helyett marketingmunkatársként.
hát ez. mobilmédia. izgalmas, új, innovatív, szarbólvárat, szétszórtságos, de nagyon felelős. szaros kis pályakezdőként, úgy, hogy hiába a cégnél eltöltött nyolc hónapnyi gyakornoki idő, semmit nem tudok arról, hogy amit eddig nekem részfeladatban ideadtak, hogyan kell úgy csinálni, hogy neked kell eldönteni, mi is a feladat? egyedül a kezembe kaptam egy egész üzletágat huszonegynehány meglévő termékkel egy olyan időszak kezdetén, amikor heti rendszerességgel érkeznek az új fejlesztések, amikkel munka van. a főnököm, Tamás, az első nekem címzett levelében hangzott el a mondat, ami azóta is a munkám felett a mottó: "welcome in the making of the future" hát így is van. és imádom. a csapat, hogy Tamást idézzem, "süti", hát tündéri és jófej és zömében ijesztően okos és tehetséges emberek gyűjtőhelye, úgy is érzem magam, amire azt mondja a népnyelv, "azt se tudom, merre vagyok arccal". de szuperek, mindenki segít, kedves, Tamás ha kell, odahat a pozíciójában rejlő hatalommal, ahova kell, hogy haladni tudjak, és bármennyire igyekeztek-igyekeznek ijesztgetni azzal, hogy ő mennyire pocsék főnök, mi nagyon jól kijövünk, néha apás, néha pasis, néha haveros, és közben végig főnök. és - bár tudom, hogy vele egyidős férfiaknál ez pl. gondot okoz - velem, a tizenpár évvel fiatalabb nővel nagyon jól kommunikál és kiválóan motivál. kicsit még fura és ijesztő nekem ez a bizniszvilág, ahol iPhone-nal szaladgálok, bárkit felhívok, bármit elérek, ahol a kedvességem, a humorom, a szövegem, a lelkesedésem, sőt, sokszor az esetleges szépségem is munkaeszköz, de kezelem a helyzetet. a profizmus sugárzásának anatómiáját tanulom épp, akár olyan szinten, hogy sok pénzt kell ruhára költenem (meg edzőteremre, bár az szívből jön), akár úgy, hogy bármennyire is nem tudok még naprakész és tapasztalt lenni, vállalom a jelenlétet egy olyan szituációban, ahol túl sok a lebukás lehetősége. érzékelem ennek a csillogásnak a hamis voltát, de éppen ezt élvezem: ezt a tudathasadásos állapotot, rálátva erre a merőben racionális, ego-központú világra úgy, hogy ismerem a legmélyebb emóciók földjét és a saját intuícióim ereje, a szívem vezeti minden léptemet, és úgy, hogy tudom, melyik a valódi világ és mi az igazi csillogás.
volt egy csapatépítő másfélnap Zebegényben, az külön történetet érdemelne, de nem kap. A lényeg: izgalmas volt, sweet harmonys, szép. megismertem a csapatot, és a csapatban egy olyan embert, akivel olyan hihetetlenül egyívású lelkünk van, hogy olyat még nem nagyon tapasztaltam. a távolból figyeljük egymást, örülünk egymásnak, dolgozunk majd együtt. hihetetlen tapasztalás, nagyon szép és keresetlen, természetes az egész.

valahol itt állnék most.
érzelmi életem változékony, de kiegyensúlyozott. boldog vagyok - bár ezt nem igazán akarja mindenki elhinni nekem. de a boldogság feltételrendszere mindenkinél más. nálam most elég jó a mérleg :)
barátság fronton sokat tanultam mostanában igazi és szükségleti viszonyainkról, és az emberek erőforrásainak végességéről. hát ez is jó iskola, csak nehéz meg fájt is. már oké, többé-kevésbé.

szerelem fronton vakmerősködök, amennyire sikerül leküzdenem a szorongásaimat. megtanultam, hogy olyan haverkodós, fesztelen viszonyban sosem leszek az ellenkező nemmel, ahogy sokszor irigylem azt mondjuk Edittől, de van helyette valami más, ami kincs: tisztelet. valamiért nem mernek velem bunkózni a férfiak, aki egyik lányhoz "szasz punci" felkiáltással szól, valami szexista becenévvel illetve, az tőlem kézcsókkal köszön el és a nevemen szólít. és az idegenek is. minap a villamoson egy kvázi-híresség papírzsepit kért, mielőtt hozzám szólt, két mellettem álló lánytól kérte "sziasztok, lányok, nincs egy zsepitek?", aztán hozzám fordult "jó estét kívánok, elnézést kérek, de kérhetek egy papírzsebkendőt?" akkor elnevetgéltem a kontraszton, de visszagondolva jó kis történet, mint egy demonstráció a tanulmányaimhoz.

ketten vannak képben. egy fiú, akit nemrég ismertem meg, és nagyon érdekes, és nagyon furcsa, és hú, nagyon szeretném megismerni, de akárhogy kepesztek, nem veszi a jelzéseimet (avagy tudatosan nem reagál rájuk, bár a háttérkutatásaim inkább az első alternatívát igazolják)

és van a másik, akit már régen ismerek, és az első perctől fogva mozog valami köztünk, de soha nem léptünk semerre sem. ő is nagyon érdekes, nagyon furcsa, és még sokkal jobban szeretném megismerni. és még mintha történt volna is most valami előrelépés, amitől jajj, a gyomromban a pillangók és helló üdv újra itt, kettőszázas pulzus. azaz most vasárnap (a huszonötödik születésnapom előestéjén), talán épp a szülinap miatti feldobottságom miatt vakmerő módon belevetettem magam a mélybe. és sikert arattam, legalábbis egyelőre. most a labda nála van, nagyon akarom, nagyon érdekel, innentől rajta múlik a következő lépés megtétele. ó, borzasztó, hogy érzem szinte, ami a fejében mocorog: hogy érdekli, érzi, hogy ez nagyon, már-már ijesztően jó tudna lenni, de fél, jaj, iszonyúan fél. kemény, erős álarcot visel, és fél bepillantást engedni mögé, még ha érzi is, és ki is mondja, hogy kellene. annyira azt érzem, hogy nehéz, lánctalpas, furcsa szépség születhetne meg közöttünk, ha elindulnánk egymás felé. én tettem pár bizonytalan, bátorító lépést, most ő jön. és várom. nagyon-nagyon.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szegyellosexhibicionista.blog.hu/api/trackback/id/tr584340892

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.