HTML

a blog

___a figyelem. akarom, félem. imádom____ a szerző: túl önreflektív, túl harmonikus, túl szenvedélyes. körúti kis vörös.

A Hetedik te magad légy

körúti kis vörös 2012.01.30. 02:04

csak ne kapaszkodjak, ne kepesszek, ne szorítsam rá csavarokként önmagamra az érzéseimet.
oda kell figyelnem: meglepetve tapasztalom magamon a féltést...
istenem, ne legyek már ennyire elbaszottul költői, írjam már le hogy az isten verje meg: a féltékenységet.
hát szájba röhögném önmagam, ha nem fájna ennyire az arcom a láztól.
milyen féltékenység??
hisz nem vagy semmi sem.
nem vagy az enyém.
még akkor se lennél, ha. és az meg nincs ugye.
hogy van az, hogy a lelkem, ez a szájbarúgnivaló káosztömeg, máris jogot formál a személyedre, mi van? néhány törődő, emberi gesztus és bugyirobbantóan bársonyos hangú telefonhívás miatt? az arctalan üzenetváltásokról ne is beszéljünk. jajugyanmár. könnyű villogtatni a nem létező önbizalmunkat egymásnak, csak tudnám, mi a retekért, heló, hát kinek próbálunk vetíteni, te is, én is pontosan ismerjük a mesterségesen felturbózott, túlkompenzált magabiztosság know how-ját, ez a túlélésünk immáron csak mióta megszülettünk.
nem is értem.
mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy frissen bypass-műtött méretűre szűkül a gyomrom minden érintkezésünknél, attól rettegve, hogy mi lesz a reakciód, egyáltalán, válaszolsz-e, és ha igen, mit, veszed-e a poént, érted-e a célzást, értékeled-e a kedvességet. all in all: tetszem-e. hát szép ez a játék itt közöttünk, immáron négy hónapja - na ez is mekkora ciki, számon tartom, mert nekem ez valami, és a valamiknek kezdete van, meg íve, meg, hogy veszne meg, vége is - de úgy mégis, ki mondta, hogy rápöröghetek? micsoda? egy felelőtlen ajánlat?? hagyjuk már, azóta is az motoszkál a fejemben, hogy vagy seggrészeg voltál, vagy fogadásból tetted, hogy halaványan ugyan, a magad rejtélyes, ködös, hűvös stílusában (ótejóég, hogy mennyire szexi vagy), de gyakorlatilag - és ezt nem tagadhatod - randira hívtál. what the fuck? ésakkormmivan. azokkal a nőkkel, akiknek az elcseszett külsejükhöz nem társul ilyen elcseszett lélek meg agy, azoknak az életében ez mindennapos. én meg ujjongok, mint egy idióta. csak gratulálni tudok magamnak.
vaaagy akkor menjünk tovább, Kettes Számú Ez Biztosan Jelent Valamit epizódja szánalmas kis szappanoperánknek: egy születésnapi köszöntés? jóó, de személye szabott volt, és tőled, aki minden jel szerint kellő távolsággal kezeli a kapcsolatait, ez már Biztosan Jelent Valamit. hát sírok a röhögéstől. és akkor mi van, ha írtál csak nekem valamit? natttyon fantaszthikkus, mindjárt megtapsolom a dolgot, csak kifújom az orrom. (tényleg.) hát abban is mi volt: légyszi, ne, ezt ne, valamiért ezt nem kéne, te erre alkalmatlan vagy, én meg veszélyes, ja, pardon, te is veszélyes, lényeg, hogy tartsuk távol magunkat egymástól, jobb a békesség alapon. (jobb a faszt) no mindegy, csak nem bírtam megmaradni a seggemen, csak pusholtam az ügyet, egyszerűen csak az előzetesen véghezvitt kolosszális berúgás, és igazi multicéges munkaerőhöz méltó félidegen nemjópasi szakmabelivel csókolózás miatti önutálat volt a trigger, nos, sosem fog kiderülni, lényeg, hogy megtettem A Lépést, mely A Mi Csodás Történetünk Következő, Harmadik Epizódjához vezetett. na jó, ezt a részt tényleg imádtam, és ha tehetném, valami gyönyörű, és teljességgel elpusztíthatatlan anyagra kinyomtatnám azt az üzenetváltást, csak hogy tudjam, nem veszítem el soha az emlékét. ez most egy afféle őszinte, naturalista írás, és mint ilyen, nehogymár ne írjam le: életemben ilyen szépséggel nem találkoztam, és ha ez lesz szerelmi karrierem csúcspontja, hát nem bánom. egy rövidke pillanatra megnyitottad magad nekem, felvillantottad azt, aki vagy, és ezzel két dolgot értél el. egyrészt azt, hogy átélhettük, ami a legtöbb ember és ember viszonylatában: az összekapcsolódást, amikor két idegen szimultán megtapasztalja egymást. másrészt, és legfőbb félelmem, hogy ezt súlyosan bánod, ha esetleg már tudatosult benned: végtelenül felkeltetted a kíváncsiságomat. meg akarom tudni, mi van még ott, ahonnan az a valami származik, és megőrülök ettől a kényszertől. akarom tudni, ki vagy, és ez a te esetedben nem kis célkitűzés. szédítő egy cucc vagy te, hallod, beléd nézek, kész, milyen Mariana-árok, ugyan már. magadra építettél hatmillió rétegnyi mindenfélét, de hiába, nyuszi, ha egyszer benéztem... tudod, úgy képzelem, bedugtam a cipőm orrát, hogy ne tudd teljesen visszazárni az ajtót. már megint tiszta szerencse, hogy szeretem az acélbetétest, mert ha ebben a helyzetben nem az van rajtam, már nem lennének lábujjaim, olyan fékezhetetlen erővel nyomod visszafelé az ajtót.

aztán eltűntél.

nyilvánvalóan terhesnek élve meg a korábbiakat, avagy megrettenve önmagadnak az előbbiekben történt kiadásától, vagy csak szimplán nem voltál kíváncsi rám.
de aztán, ó, A Negyedik Epizód, hát ez igazán szép, azt akartam írni, hogy a személyes kedvencem, de rájöttem, hogy ezt a jelzőt már az előző epizódnál elhasználtam. maradjunk annyiban, hogy imádom. a tökéletes idill, a Megmentő. az angyal, a hős, a Valaki, Aki Törődik velem. na mondjuk ennél a résznél is igazán tarkónpéklapátolhatott volna valaki, hogy ne keresgéljem itt a fene nagy rejtett jelentést. annak, hogy ennyit törődtél velem, alighanem az a fene nagy rejtett jelensége, hogy jó ember vagy. (nagy szavak, hoppá, bocs, majd később kiakadsz, most olvass tovább.) aki véletlenül volt olyan empatikus, hogy nagyjából felfogta, hogy az életem egy igazán rossz időszakában vagyok, amikor olyan ember hagyott cserben, akitől nem vártam, és amikor régi jó szokásomhoz híven egyedül kellett megoldanom a boldogulásom amerikai nagybácsik és tündérkeresztanyák híján, és ilyenkor kimondottan jól tud jönni minden támogatás.
szegény ördög, te nem tudhattad, igazán, hogy te vagy itt a főtámogató, nem azért, mert nincsenek csodálatos barátaim (mert bármelyiküknek bármely szervem most azonnal, annyira), hanem egyszerűen csak azért, mert egy tagadhatatlan tényező csak nálad volt adott. az tudniillik, hogy férfi vagy. és amikor egy nő zuhanni kezd, akkor - emancipált nők, most forduljatok el - csak egy férfi tarthatja meg. (na mármint önmagán kívül, hiszen segíteni csak azon a fuldoklón lehet, aki nem engedi el magát). és lehetett ott nekem minden barátom, anyám, bárki, tényleg, azt a kezet csak te nyújtottad, te nyújthattad ki, mert egy nőnek egy férfi kezébe kell belekapaszkodnia, csak az tudja neki azt a támogatást megadni, ami ott szükséges az életben maradáshoz. mondom, te ezt nem tudhattad előre, amikor egyszerű jófejségből gondomat viselted - ha a magad hűvös, távolságtartó módján is, akkor is. egyszerre feltűntél, őszinte(nek tűnő) aggodalommal, és ott sertepertéltél körülöttem, amíg tutibiztosra nem tudtad, hogy rendben vagyok. (na ezt is elmagyarázhatnád egyszer, hogy ez miért volt). olyannyira, hogy még a kínosan őrzött komfortzónádból is kiléptél, átlépve az enyémbe, ahol láthatóan úgy rettegsz, hogy öröm nézni azt a túlkompenzálást. (itt szeretném tisztázni azt az apróságot, miszerint: te vagy a legédesebb, legkedvesebb, legszexisebb, legszórakoztatóbb, legérdekesebb, legidegesítőbb őrült, akit ismerek, és nehezen tehetnél bármi olyasmit, ami nekem nem tetszene. most, hogy ezt így tisztáztuk, ennek tudatában akár nyugodtan lehetsz önmagad is.) szóval volt ez a dolog. hát sehogy sem alakulhatott volna jobban, mondjuk ha nem vagyok boszorkány, akármi legyek, mert ezt pontosan így akartam, csak hogy tudd. (na jó, ha a lakásba belépve azonnal megcsókolsz, az még javíthatott volna a dolgon, de ettől el tudok tekinteni egyelőre.) idillikus volt, mókás, gyomorideges (iiistenem úgy izzadtam, hát az valami hihetetlen, te olyan voltál, mint egy szabadnapos herceg, én meg konkrétan nem győztem magam illatosítani, ha már az izzadással nem volt mit tenni), tökéletes. ott helyben kellett volna díjat kapnod a türelemért, és komolyan, túlzás nélkül mondom, hogy nem vagyok képes egyszerűen olyan unikum ötlettel előállni, amivel meghálálhatnám ezt az egészet. az ezt követő folyamatos jeleit gondoskodásodnak talán ne is részletezzük. mondtam már, hogy köszönöm? anyway. next chapter.
Ötödik Epizód, avagy neked bizony a jó kurva nagynénikédet, (és itt legszívesebben kiírnám a teljes neved), amiért így a földre küldtél. hát van neked (nincs) fogalmad arról, hogy mit okoztál bennem ezzel a kis - jegyzem meg, hozzád tökéletesen passzoló, színpadias, őrült, elvont, meghalokértedtebipolárisállat - intermezzóddal? naná, hogy nincs, akkor nem lépted volna meg. vagy ha mégis, akkor pláne kabbe. kísérletezgess ám a csinos kis frizuráddal, ne az én lelkemmel, hát beszakajtottad alattam a hónapok alatt szépen felépített álmodozásaim padlóját, én meg rohadt nagyot estem, amíg a pincéig zuhantam és természetszerűleg alaposan bevertem a seggem is. vagy nem tudom, azt a szervem, amelyik szívkörnyékre sugároz. te nagyon majom. hagyjuk is, majd egyszer, ha alkalmam lesz rá, elmagyarázom úgy nagyságrendileg. megbosszulni nem fogom, úgysem bírnék kiötleni semmi normálisat.
és itt el is érkeztünk a következő, Hatodik Epizódhoz, amelyben derült égből villámcsapásként, mintha mi sem történt volna, szöszke kis főnixmadaram, visszatértél hozzám, a posványos világba, és kellő lazasággal kínáltál meg egy kiskanál porcukorral az előzetesen már a torkomon leerőltetett szaros palacsinta kísérője gyanánt ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, amit már kb. második beszélgetésünkkor rögzítettél, jelesül, hogy ne nyomjam annyira a dolgokat, majd jönnek azok maguktól. itt szeretnék egy újabb egyperces néma csenddel adózni önnön hülyeségemnek, hogy sikeresen figyelmen kívül hagytam az egyetlen olyan mondatod, ami iránymutatást adhatott a veled való cseppet sem egyszerű érintkezéshez. említettem már ama bizonyos péklapátot. komolyan, valaki használja már. a tarkóm, segítek, ott található a hátam felső végződésénél, közvetlenül a zsírpúpom tőszomszédságában. oda kell ütni. köszönöm.

na, valahol itt tartunk most. visszacsempészted magad az életembe, te kis sunyi, én meg végre normálisan állok hozzád. örülök neked, mint hülyegyerek egy elcseszett nagy rózsaszín vattacukornak, aminek az "ízesítését" (ó hogyne) maga választhatta ki a szokásos húsvéthétfői állatkerti hepajon. mondjuk azért a vattacukornál sokkal jobb vagy, mert nem hizlalsz, édes, drága, szénhidrát-csökkentett hercegem. én már nem aggódom magam halálra. most épp azt játszod láthatóan, hogy örömet szerzel nekem, hát kincses rózsabimbóm, nyugodtan, ez a játék fölöttébb tetszik. mondjuk mostmár tényleg nem fogunk tudni soha egálba kerülni azokért, amiket megtettél értem (hacsak nem vagyok valami elképesztően jó nő, mondjuk az vagyok, szóval van remény), de azért lennének ötleteim a hálám kimutatására, de ebbe ne menjünk bele, mert már megint beparázol, és felszívódsz, nekem meg sokkal jobb, ha nem.
most csak arra kell figyelnem, hogy az olykor (pl. ma is, többször) felbukkanó, személyiségem legmélyebb (hogyottvesznemeg) rétegeiből előtörő kis félelmeim ne kerekedjenek felül. mert hogy ilyen gyökérségeken aggódok, minthogy például vannak nem hetven és a halál közötti nőnemű élőlények az ismeretségi körödben, nos ez ismét csak a péklapátos megoldásért kiált. hogy jaj, nem reagáltál erre a fél mondatomra, úristen. péklapát.
hogy jaj, miért nem mondtál semmit, hogy jól néztem-e ki a legutóbbi találkozásunkkor. péklapát.
hogy jaj, ugye nem gondolod, hogy én most barátkozom veled. péklapát.
hogy jaj, biztos nem is vagy kíváncsi rám, csak tetszik a rajongásom. péklapát. na jó, azért ennek vastagon megvan a valóságalapja. péklapát, péklapát. mert kussoljak már el, és akkor mi van.
de azokra is jár a péklapát, mikor azon örömködök, hogy juj, azzal a félmondatoddal azt biztos úgy értetted, és az a hangsúly meg azt jelentette, és hogy ez a gesztus az majd jaj biztos abban fog kicsúcsosodni, hogy. de a legeslegfőképpen azért jár a péklapát, amiért ezt az egészet elkezdtem leírni: hogy ne irigyeljem el azokat a pillanatokat, amiket nem én kapok belőled, mert hiszen ajándékok vagyunk mind egymásnak, ilyeténképpen te is ajándék vagy nekem, az ajándékokért márpedig nem verjük magunkat a földhöz, hogy márpedig de nekem még több ajándék jár, hacsak nem vagyunk istentelenül elbaszott, félrenevelt, ostoba véglények, akik egy szebb korban aligha kerülték volna el a Taigetoszt.

szóval az én dolgom csupán, hogy az örök kedvenc film végén elhangzó alapelvet követve csak próbáljak meg ellazulni, és nem belekapaszkodni.
a hálát már érzem.

a te dolgod meg? hát, semmi. csak ha akarod. viszont ha akarod, akkor lassan itt az idő, hogy tegyél valamit azért, pontosabban, hogy megengedd, hogy megtörténj velem, megtörténjek veled. vagy ha úgy tetszik: hozzád - mit hozzád, hozzánk - méltó költői felhanggal, a mi kis szappanoperánkban, a következő, a Hetedik Epizód te magad légy.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szegyellosexhibicionista.blog.hu/api/trackback/id/tr634340921

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.