HTML

a blog

___a figyelem. akarom, félem. imádom____ a szerző: túl önreflektív, túl harmonikus, túl szenvedélyes. körúti kis vörös.

Curriculum Vitae v2

körúti kis vörös 2013.02.09. 16:10

korábban már volt egy ilyenem itt a blogon, linkelje a nyavalya, keresd vissza, ha akarod, ez most átfogóbb, a kórushonlapra készült, álljon itt is, mert állítólag vicces önkifejezési kényszerem újabb bizonyítékaként

mottó: "moved by a higher love" (Depeche Mode)

Lola vagyok, 26 éves, overachiever, szégyellős exhibicionista.

Nyíregyházán születtem, 1986. szeptember 26-án, hajnalban, a Mérleg jegyében, melynek azóta is tartó kilengései végül is harmóniává egészítik ki egymást.
Egy környékbeli faluban éltem (egy rövidke, ám annál fontosabb megszakítással) húszéves koromig. Nem túl szép, duci, ám jó képességű, mindenki által kényeztetett (=etetett) gyerek voltam. Kétévesen elhitettem a család barátaival, hogy tudok olvasni, pedig csak megtanultam fejből a mesét, meg hogy anyukám hol mutatta a könyvben a sorokat. Négyévesen levettem a lábáról az óvodai Anyák napja teljes közönségét a Sün Balázs című klasszikus címszerepében nyújtott alakításommal (máig felháborít, hogyan tehettek ki ilyen identitás-konfliktusnak, fiúszerepet adni egy kövér kislánynak?). Ötévesen a "Mi leszel, ha nagy leszel?" kérdésre tömören annyit mondtam: "Művésznő!". Így aztán kissé teli volt a napirendem: rajzszakkör, furulya, balett, néptánc, modern tánc, miközben kezdődő overachieverként körbehordoztak az összes létező környékbeli szavaló-, rajz- és tanulmányi versenyen. Azt leszámítva, hogy "lebeszéltem a halottról a szemfedelet", rendes kislány voltam, papír, színes ceruza, filctoll, aztán elrajzoltam csendben egész nap. Így érthető módon a sok szakkör közül a rajz nyert, így annak ellenére, hogy édesanyám próbált az akkor még az élet császárainak tartott orvosok vagy ügyvédek pályája felé irányítgatni, az általános iskola ötödik osztályától a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolába készültem, ahová fel is vettek. Szobrász lettem - ezzel az infóval máig kiválóan tudok sokkolni új ismerősöket, főleg, hogy azóta kissé más irányt vett a karrierem.
 
A Művészetit imádtam, rocker voltam, remélem, megvan a jelenség: hosszú bőrkabát, acélbetétes bakancs, amit akarsz, hétvégén rockbuli pocsék nyíregyházi amatőr együttesekkel. A nagy útkeresés közben arra egyértelműen rájöttem, hogy a szobrászat nem nekem való életút, így valami rejtélyes megérzésből a Corvinus Egyetem (ex-közgáz) kommunikáció és médiatudomány szakát jelöltem meg, ahol 2006-ban kezdtem. A megérzés jónak bizonyult, máig sem értem, hogy választhattam ennyire jól: a kommunikációs szakma minden iránya nagyon érdekel. Választott szakmám mellett választott városomat, Budapestet is imádom, ahová az egyetem miatt költöztem. Az egyetem alatt is ezerféle dologgal foglalkoztam: kutattunk börtönökben, írtunk tanulmányt, csináltunk filmet, szerveztünk rendezvényt. A szakmai gyakorlatomat a Magyar Televíziónál, a Kulturális Főszerkesztőségben végeztem, bele is szerettem abba a világba, de sajnos már aligha fogok itthon újra tévézni - ismerve a hazai köztévés körülményeket. Pláne, hogy azóta azért találkoztam néhány alternatívával, amiből megtanultam, hogy milyen munkákban lelem örömömet, és milyenekben nem. A Civil Rádió egyik műsorát szerkesztettem és vezettem néhány társammal az egészen közeli múltig - valójában pont a Kórus miatt hagytam abba, mivel a műsorunk egybeesik a kóruspróbával. De telefonos értékesítő is voltam, hát, az már például nem nekem való, úgy szenvedtem attól a munkától, hogy arra jobb nem is emlékezni. A jelenlegi munkahelyemre gyakornokként kerültem 2010 novemberében, nyolc hónap, és a diplomám átvétele után kaptam meg a jelenlegi munkakörömet, nagyon érdekes területtel, mobiltermékek marketingjével foglalkozom, egy szuper csapatban, izgalmas, kreatív feladatokkal, úgy is tervezem, hogy maradok a reklámszakmában a későbbiekben is: ez az a terület, amiben a kreativitásomat gazdaságilag is értékelt formában tudom kamatoztatni. (Azaz amiért adnak normális fizetést :D)

Milyen vagyok? Mint a fentiekből is feltűnhetett, elég fontos nekem az, hogy mivel töltöm el azt a napi nyolc-kilenc órát, ami pozitívban tartja a bankszámla-egyenlegem, ha úgy tetszik, karrierista vagyok. Viszont ebben is keresem az egyensúlyt: a munkát az őt megillető helyre tenni, és a lehető legtöbb időt tölteni értékes emberekkel, értelmes és boldogító tevékenységekkel, illetve önmagammal. Ez utóbbira különösen kell időt szakítani, hogy elrendezzem magamban a bennem élő extrovertált bizniszvumen és az introvertált széplélek konfliktusait. Egyelőre egész jól kijönnek egymással :) Hogy ez így is maradjon, írok, ingadozó gyakorisággal, de folyamatosan, nagyjából tizennégyéves korom óta. Még a Facebook-státuszaimat is irodalmi igénnyel próbálom megfogalmazni, legkedvesebb ismerőseim gyakran verses formában kapják meg szülinapi köszöntésüket. :D Írok verset, prózát, film-, zene-, könyvértékelést, médiakritikát, mindezekből hol vicceset, hol vérkomolyat, szépirodalmit, vulgárisat, szomorút, szépet, jót, rosszat, rövidet, hosszat (inkább hosszat). Két versem szerepelt egy versantológiában, illetve egy hónapon belül megjelenik a második antológia, ahova beválogattak, ezúttal egy prózát. Tervezem, hogy komolyabban is foglalkozzak a (szép)írással, azt hiszem, ebben jó vagyok. (Gyakorlatilag a mostani munkámban is ezt használom ki, ha pedig egyszer munkahelyet váltok, terveim szerint reklámszövegíró leszek.)

A képzőművészet - minthogy meggyőződésem, hogy az egy egész embert követel - sajnos eléggé elkopott az életemből: idő hiányában festeni évek óta nem volt módom, a ruhatervezéssel ugyanez a helyzet, inkább kisebb tollrajzaim vannak mostanában, ritkán. Pedig hiányzik, főleg a festés és a tanulmányrajz, szóval ha valaki szeretne egy portrét... ;)

Kedvenc film: Amerikai szépség, Szeress, ha mersz (Jeux d'enfants), A Napfény íze - és itt jöhetne még egy hosszú lista hasonló gondolkodós, mély, elvont, szomorú, (vagy éppenséggel visítvaröhögős) szépségesen fényképezett filmekkel. Kedvenc könyv: Márquez - Száz év magány, de imádom az utópiákat, a valóság és a képzelet határain játszódó regényeket, a filozofálós-a-sztori-igazából-mellékes-is-típusú könyveket, bármilyen témában jól, okosan megírt regényeket a bűnügytől a komédiáig, a pop-rocktörténeti és az életrajzi könyveket, illetve rengeteg spirituális témát, pszichológiát, és egyéb félig-meddig-szakirodalmat olvasok.

A zene szerepe kettős az életemben: egyfelől a legrégibb, másfelől a legújabb hobbim. A legrégibb, mert gyakorlatilag anyukám hasa óta (ahol főleg Piramisra buliztam) rajongásig imádom a zenét, és a legújabb, mert komolyabban és rendszeresen alig pár hónapja foglalkozom vele - fel nem foghatom, miért csak most, felnőtt fejjel, amikor ilyen nagyon boldoggá tesz. De mint téma, mindig is kiemelten fontos volt. (Itt könnyűzenére kell gondolni, félelmetesen műveletlen vagyok komolyzenéből.) Rajongó-típus vagyok, van pár nagy kedvenc, és nemcsak hallgatni szeretem, hanem beszélni, olvasni róla, elemezgetni a szövegeket, megismerni a háttértörténeteket, a városi legendákat és az alkotókat. Ennek ellenére némi általános iskolai szolfézs- és furulyaoktatáson kívül gyakorlatilag semmilyen zenei ismeretem nincs, énekelni meg éppenséggel soha nem tanultam - mondjuk ez látszik is ugye... :D Még. Küzdök ennek megváltoztatásáért, bár sokat segítene, ha érteném, amikor ciszről és mollról és modulációról van szó. :D A Kórushoz 2013 januárjában csatlakoztam, bár a Kórussal való találkozásom előtt is elkezdett mocorogni az életemben ez a zenélés-dolog: augusztus végén ismerkedtem meg azzal a - kivételes emberekből álló - csoportosulással, ami néhány barát kezdeményezéséből, önszerveződő alapon született, és amelynek lényege, hogy minden héten eltöltünk egy hosszúra nyúló estét együtt néhány gitár, egyéb zajkeltő eszközök, pár üveg bor, és kedvenc akusztikusan előadható dalaink társaságában. Ez a Tam, az ok, amiért csütörtök estére nem szervezek más programot, a hetem csúcspontja, aminek a révén a Kórushoz is eljutottunk páran. Hálám örök - valami nagyon fontosat találtam meg az énekléssel. Az alt szólamot erősítem (vagy gyengítem, ez még nem dőlt el), bár a Tüzed Uramat, ha fejen állok, akkor is megtanulom szoprán szólamban elénekelni. :) Otthon már gyönyörűen megy, már csak próbán kellene letennem a szorongásomat az ajtó előtt. Merthogy ez eddig a legfőbb felismerés: bizony, Lola nem mer megnyílni, nem meri megmutatni a hangját (=magát). Ezért mondta kb. tizenötéves koromban egy öreg cimborám, hogy szégyellős exhibicionista vagyok: meg akarom mutatni magam, de mégsem merem. Remélem, sikerül levetkőzni ezeket a gátlásokat, nem jók semmire :) Azt hiszem, ehhez Andris és a közösség minden támogatást és segítséget megad, már csak a saját részem kell. Szeretném megtanulni az éneklésnek nemcsak a gyakorlatát, de egy kicsit az elméletét is, szeretném, hogy értékes tagja lehessek a kórusnak, hogy eljussak odáig, hogy értékelhetően énekeljek, és - amint nem leszek ilyen iszonyatosan gyáva - naná, hogy szeretnék szólót énekelni! :)

A jövőbeni tervekről az olimpiai jelszó jut eszembe: "Gyorsabban, magasabbra, erősebben!" Fejlődni mindenben, ez a terv. Társat, szerelmet találni, flow-ban lenni a munkában, nem hagyni elsorvadni egyetlen értékes barátságot sem, újakat szerezni, többet, jobban főzni, sütni, kevesebb időt pazarolni el, pontosabbnak lenni, többet olvasni, írni, énekelni, zenélni, kevesebb sorozatot, több filmet nézni, tovább fogyni, kevesebbet ülni, többet mozogni, futni, erősödni, táncolni (imádom!), anyukámat wellnessezni vinni, elkezdeni fotózni, utazni, többet sírni, nevetni, élni.

Aranyköpés: "Én nem vagyok rendőr, hanem királylány."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szegyellosexhibicionista.blog.hu/api/trackback/id/tr775071252

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.