agyam egy hátsó zugában nem hagy alább egy gondolat: kiírom hát.
2002 nyara.
a fiúval már megismerkedésünkkor izzó levegő és tekintélyes mennyiségű flört, és a tökéletesen egyértelmű, már állást foglalt kölcsönös vonzalom kinyilvánítása után együtt mentünk egy koncertre. és ő ott akkor, népszerű ember lévén, többekkel beszélt, én meg, mint egy izgága spániel, rugóztam, félpercenként megszólítottam, hogy félbeszakítsam beszélgetését az összes többi emberrel, hogy addig is rám figyeljen, hozzám beszéljen. minden figyelemcafatka nekem jár, az enyém enyém enyém. amíg egyszer közel nem lépett, meg nem fogott, és lefegyverző nyugalommal annyit mondott halkan, hogy csak én halljam: "nyugi, veled jöttem, veled megyek" azaz: már megvagyok, mára már el vagyok köteleződve neked, nem kell parázni, már te nyertél meg magadnak. és akkor elszégyellve magam félszeg mosollyal - "jóóóvanna" - elfordultam tőle, majd, miután diadalmas vigyoromat ledörgöltem orcámról, kedélyesen elcsevegtem az emberekkel én is. aztán a koncerten amúgy is megszűnt a világ, néha elkapta csápoló kezem és egymás arcába ordítottuk a dalt. és a koncert után, abban az idegen városban kódorogva egy alkalmas pillanatban megcsókolt, és egy pár voltunk azon az éjjelen, a reggeli vonat indulásáig.
