HTML

a blog

___a figyelem. akarom, félem. imádom____ a szerző: túl önreflektív, túl harmonikus, túl szenvedélyes. körúti kis vörös.

Illatnak hozzá édes szavakot, nagyon édeseket

körúti kis vörös 2007.06.07. 20:25

Butácska dalok fakadnak, ahogy hazafelé szédelgek

Visszatarthatatlan nevetés és könnyek nincs mit tenni ellene metrón éjszakaibuszon cipőmkopogva hazafelé könnycsorogva dúdolok

És egy nap múlva

Már itthon

Ébredés után úgy szorítok magamhoz párnát paplant alfit bármit mintha ezzel védeném a szívem szét ne repedjen (közhelyes fogalmazás, de ezt érzem, sorry) és hogy ez a nagy valami ez el ne illanjon

Szokásosan telefonba írtam még a vonaton

Ott is sírdogáltam kicsit mint egy kisnyugdíjas érzékenyedem el mindenen rózsi néném volt ilyen míg élt rámnézett és tízpercenként bőgött, mondván de hasonlítasz nagyanyádra juditkám vagy de szép vagy juditkám, vagy mikor még nagyanyád élt juditkám

Én is így pityeredem el néha hogy de szép volt és vagyok tőle egyszerre boldog, amiért átéltem és rángat a szenvedés hogy vége van hogy itt írok, folyik a könnyem, szidom magam, hülye picsa ez csak egy hamlet és lázad egyszerre mindenem, ez nem csak egy hamlet ez az utolsó hamlet ez az én roncs szívem egy darabja, ismét közhelyesen szólva.

Ezt írtam a telefonba ahogy suhant haza a vonat és egy egész nagy társaság nevetgélt köröttem és a fényév távolság ritmusára folyt a vonatablakon visszafelé az ömlő eső és már túl voltam egy kínban fogalmazott mirella-sms-en amiben persze nem sikerült leírnom mit érzek, mert-mert nehéz, na igen és a telefon nem bírta eltárolni és elveszett és tépem a hajam, de tartalma kb ez volt:

„Keserédes drága érzés, te! Úgy kellettél már mint egy korty tiszta víz hogy egzakt, rendezett, kötelességtudó kis lelkem újra kiterjeszthesse az utóbbi időben olyan gondosan maga alá húzott szárnyait. Kinyújtóztatom az elmúlt idő – istenem, olyan hosszú idő! – racionalitásának alacsony teteje alatt törődött tagjaim, kinyújtom karom az ég felé, nevetek. Neked dalol, rólad énekel, tiszta – olyan tökéletesen kristálytiszta – hangon valaki idebenn. Rég látott kedves ismerős: talán éppen én vagyok. De bárki is, jó hogy itt van és szeretettel üdvözlöm, marasztalom.”

Igen. Az utóbbi időben felelős nagylány voltam. Tanultam becsülettel csak semmi álmodozás balázs zoli egy elérhetetlen napmagasban szárnyaló érinthetetlen istenség akivel nem egy világban élünk. Pontos célok rajzolódtak elém, felnőtt, racionális, okos voltam. Csak emlékekből jött minden halvány mosolyom. A Vihar-béli csalódásomat, mint egy könyvelő helyeztem a megfelelő kartotékba idebenn, mint a világ természetes folyamatainak egyikét, valami nem meglepőt. Nem. Azt hiszem meg sem lepett igazán. Észre sem vettem mennyire eltompultam, minden érzés, gondolat mint egy csiszolt kő, lekerekítve kiszögellései, egységesítve, megfosztva jellegzetességeitől, veszélytelen lettem, akár az összes többi.

Már a délelőtti telefon felélesztett valamelyest. Hisz írtam is. Aztán este. Mirella flegma rosszkedve, elutasító ridegsége és jude megbántottsága emiatt és meggyőzhetetlensége az első sorok előnyeiről, hát istenem, ki a kénköves fenét érdekelte mindez, amint ebbe a már megszokott (ez aztán tetszene a direktorúrnak, egyes diáklányok vagyonokért a színházábaszoknak) közegbe letelepedtem, megtaláltam zolit és helyrebillent minden. Még mozgolódott a nép, csupa érdekes arc, színészek, nagyervin forexample, az ismertarcú bárkás rasztafiú meg a nagyonhosszúhajúszéplány és a hoppmester varga anikó és a székpakolgató közönség csak annyiban érdekelt, hogy senki ne tegyen a látóterembe széket és hogy végig meglegyen a zoli két szeme. Megérezhette hogy figyelem, nehéz lett volna az ellenkezője, de nem igazán hatotta meg, tipik kívülálló szöveg, hogy ekkor már hamlet volt, nem zoli. Tudjafene, ki volt, jó volt látni, csinos volt a simuló nadrágban, fekete pólóban, az elvadult szakálla és a zsíros haja ellenére. Aggódva figyeltem, jól van-e, mint azok az idegesítő anyukák, akartam volna megigazgatni rajta a ruhát, kisimítani arcából a haját. Bennfentesnek éreztem magam, ahogy a nép java érdeklődve nézgelődött körbe, nevetgélt a kellékeken, a pizzásdobozom például általános tetszést aratott. A szereposztás engem is meglepett, varjúolgi klasszisokkal jobb gertrúd volt mint szorcsik, aki viszont olyan gyönyörű volt, mint soha. A csan-ken-pon már ismerősként jött és boldog voltam, hazajöttem. Ült a közönségben egy édes bácsi, télapószakállal, tüneményes volt, ahogy „hohohó!”-kacagott . szexi horváth kristóf csak kicsit keveredett bele a csan-ken-pon szabályainak ismertetésében: most akkor mit csinál a ken a ponnal és a csan a ponnal és …brrr édes volt. Aztán polonius a szakállas bácsi lett, jaj csak a neve jutna eszembe de édes volt ahogy a gados a becenevét mondta, majd eszembejut…

Ophélia mezeikinga, nem az igazi. Nem rossz, de nem egy partinóri mégsem. Seress szellem és színészkirály egyedattila király (ciki hogy nem tudom a nevét)

Aztán elkezdődött.

A gesztenyefalevelem első pillanatban kikapta a kezemből a szintén nemtudomanevétfiú és lámpásnak használta az őrjárathoz, de csak rövid ideig, aztán lepasszolta egy másik nézőnek.

Fura, de ez a gyönyörú fátyolkamilla nekem itt sosem tetszik, mintha nem tudna mit kezdeni pármondatnyi szövegével. A télapóbácsi cseresznyéskosarát játszatják, míg nem jön a szellem, aki egy fehér leplet talál, de (hálistennek) nem teríti a fejére, nyakába tekeri, a kamerázó (apropó, életemet e videófelvételért!) fiút molesztálja, tenyerét szorítja az objektívre, de a srác – gyakorlott néző már ő is – csak mosolyog, edzett példány. Szellemünk aztán kétt marék cseresznyével patetikusan távozik.

Hamlet felmászik a hátsó karzatra. Eleddig nem láthattuk ezt a karzatot, eltakarta a kifeszített fehét molinó, amit ezeste eljhagytak. Ide mászott hát és ijesztő pózokban egyensúlyozott a korláton – nem kaptam ám extraszisztolés szívdobogást, dehogy. Meg a valószerűtlen egyensúlyi helyzetek megkövetelte izomerő sincs rám semmiféle hatással. Aggódó tekintet és kéjesen nyalom a szám szélét…

Zoli észrevesz, apró csókokat dobál, de nem reagálok, nem vagyok biztos benne, hogy nekem szól, de erre is illeszkedik a szöveg: gyarlóság, asszony a neved (de akárhogy néztem körül, azok a csókok nekem szóltak, nekem biza, nekem! nekem! Ujjongó gyönyör.)

Apró részletek, ahogy a korláton áll, de háta a falon támaskodik és csípőből mozogva célozgat.

Na oké, mégsem írhatom le pontról pontra… csak a kulcsrészletek, racionalitás, rendszerezés, gyerünk Lola.

Aztán cseresznyével etetik egymást ophéliával, cseresznyével tömi poloniust és – minket. (igen itt egy visszafojtott sikoly jön, amiért hozzámért és a számba tuszkolt egy cseresznyét… jjjjaaaaaajjjj) mókázik, nevet, őrült kicsikém.

Aztán elveszett, kiszolgáltatott fiúvá változik, ahogy szellemapja fehér leplébe csavart cseresznyéi átkát – mérgét - esküvését a fejére facsarja. Borzasztóan küzd, szenved, egészen leizzad, átvizesedik a ruhája, elváltozik.

Aztán tejszínhabot kap elő, szerepelteti, a gaz áruló, topping star… zabálják a nézők, odavannak. Polonius szegény alig tartja a röhögését vissza ahogy orra – szája – szemüvege – gyenge ágyéka tejszínhabos lesz. A lány nem örül neki, amikor zoli a szájára keni a habot és óvatosan leeszi. (aaarrrrrrggggggghhhhhhhhhhhhh…) azért persze hagyja.

Dévai mindig ilyen szép volt? Mert ezen az estén egészen nagyon szép. Napsugaras az arca. És végre egyszer nem rosenkrantz és nem guildenstern, hanem horatio. Nagyon szép. Tényleg.

Jönnek a színészek, és – vicces – a sohase mondd-ot éneklik. Zoli nevet, s az utolsó sor „sohase mondd, hogy nincs tovább” után visszakérdez: ugye, nincs tovább? Aztán az idézett történetet inkább elreppelik, s.ö.r.-ös impressziók, ritmikus arcél pumpálás… Egy másik szituban felhangzik a What a wonderful world… és zoli elkapja a mellette ülő

Ötvenes hölgyet és keringőzteti, annak nem kis meglepetésére, aztán ölbe kapja, és polonius ölébe pakolja.

Később a tésztaszűrőt és a kávéfőzőt egyszerre kapja ki az ölemből és beszélteti a főző csattogó tetejét, nyitogatja csukogatja, fejébe húzza a tésztaszűrőt, nyéllel hátul, ez is repperes. Csalódik, nincs a főzőben kávé… egy laposüveg. Az is üres. Gyermeki szemrehányó arc. Kénytelen egy fantásüvegből a szűrőn át csurgattatni a cuccot a szája-helyett az arcába, mert minden nem sikerülhet. Aztán fordítva, aztán együtt, közönség gurul.

Mezei kinga ophéliája egészen nemszeretem. Nagyon itt-ott van csak benne tetszős rész. Polonius jó, ahogy csíkos-mintásra tépkedi a gesztenyelevelet, ahogy sorról-sorra olvassa hamlet levelét.

Mi is még. Ja nagymonológ. Mellettem ül egy ősöreg nénike, kis töpörödött, olyan a fekete ruhájában, fehét gallérjában, mint a régi filmek öreg komornái. Szemben, a nagy ervinnel van egy kissrác. Zoli hívására nem akar kiállni a színre, kéri, kéri, nem jön. Aztán az öreganyót kéri, belemegy, erre már a kisfiú is felbátorodik. Türelemmel tanítgatja zoli a szöveget, mondd utánam, lenni. A néninek, nem lenni. Nehezen, de beindul ez az aprócska csoda. Lassan, hosszan történik meg, csurog a könny, persze, ismét. Aztán alázattal kezet csókol az anyónak, megcsókolja a fiúcska fejebúbját és a helyükre engedi őket. Néni pironkodva lapul, kisfiú anyuhoz bújik a nagy ijedtségre.

És nem is várat magára a következő… verstanítás, némajáték, (közben seress meg szorcsik mellém ül, seress belepillant a pizzásdobozba, és alig látványosan néz rám, meggyőződni normalitásomról)király menekül. A pillanatnyi csendben egyszercsak egy idegen hörgés. A frász most is kitör, ahogy elém idéződik a pasi, ahogy hátrahajol, karikába görbül a teste és rángatózva leesik a székről. Epilepsziás. Rémület. Orvosért kiáltanak, a csürhe nép feláll, bámulja az ingyencirkuszt, nem tágít, a társulat széthúz minden függönyt, kinyit minden ajtót, zoli az előbb játszatott szalmakalappal legyezi a beteget. Aztán alföldi elégeli meg, és küldi szünetre a közönséget. Én a székbe szegeződöm, nem bírok mozdulni az ijedtségtől, aztán mégis feltápászkodom és judyt kézen fogva hátul megyünk ki. A lejárón a rémületen azért áttör egy pimasz érzés, na tessék, itt jönnek ki a színészek is, itt állok… igen. Remegve botorkálok le az amfiteátrumba, be a büfébe, lezökkenek a ruhatárosnéni mellé, már ismer. Nem érti, miért van szünet, még nincs itt az ideje, elmondom neki. Szirénahang, hírek, hogy minden rendben, lassú kiszolgálás, csengetés, visszamegyünk lassan, lihegek a forróságtól és a rémülettől még, de az orvos mindenkit megnyugtat, az úr jobban van, a mentő itt van érte, de már jól van, ezért merik folytatni az előadást.

Egyedattila lassan kezdi el szövegét, de tökéletes. Most is hallom, ahogy mondja, lenne bár kezem kétszer ilyen vastag a bátyavértől…

Egyre forróbb minden, mindenki. Egyre kevesebb a poén, egyre több a szívfacsarás. Egy imádnivaló rész, dévai egy tüneményes mosoly kíséretében elveszi a pizzásdobozt, lecsüccs, enni kezdi a pizzát, nagyon élvezi, aztán a felső fedélen hirtelen észreveszi a szöveget, hamlet levelét. Ez egy olyan feledhetetlenül imádnivaló részlet… ollé ma sincs formában, de legalább elvarázsol újra a gyönyörű hangja. Amúgy nem az igazi. Mezeikinga őrültsége nem tudja feledtetni velem nóri énekét, repkedő tiszta hangok ide vagy oda.

Utolsó tércsere, nagyervin elkéri tőlem az ásványvizem a kissrácnak, odaadom, persze. Karzaton ássák a sírt és imádom, ahogy az itt szokott poénokat már hangtalanul én is tátogom. Zoli és dévai itt még utoljára kedvesek, tiszták. Két esernyővel harcol olléerikkel, akinek idegesítően pocsék a halála, de kit érdekel, zoli, mintha megérezné, hogy azt akarom, hogy közel jöjjön, átlebeg a lépcsőn halomba halt testeken, akadozva beszél még és mellettem áll, és a karján leömlő izzadságcseppeket figyelem, ahogy felemeli a karját, mintegy tanácstalanul széttárja, és lecsöppen egy csepp a könyökén. Szerintem messziről hallható, ahogy épp százhúszas pulzussal dübörög a szívem. És kimondja és feloldoz: a többi néma csend. Itt már bőgök, akkor is, amikor dévai olyan csodálatosan melegen átöleli hátulról zolit és elmondja maradék szövegét. Aztán, kissé élettelen a lőjenek sort, és nekem legfőbb gondom az a kar az arcom előtt, ahogy lassan szárad a verejtéktől.

Varázstörő hang, ez volt utolsó hamlet előadásunk ma, így. És lemennek, zokogok, pezsgőt hoz az orvos együttérző pillantás kíséretében. Egyik kezemben a pezsgő, a másikkal tiszta erőből tapsolok a combomon, látszik is, szép lilászöld. Újra és újra kijönnek, brávózik a nép, zoli a kedvenc, persze, aztán-egyszer nem jönnek többet. Hitetlen arccal mint egy rövidet hajtom le a pezsgőt (zoli nem iszik, micsoda absztinencia) és tápászkodom fel. Ahogy judy odajön, még jobban feltör bennem a zokogás és ahogy támolygok ki a színészbejárón újra, az orvos nyújtja a kezét, látja, hogy szükséges. Még pár impresszió: a kissrác aput kérdezi, balázszoli nincs itt? (ja ez engem is érdekelne) átszédelgek a hídon, bemegyek a színre, keresem a holmim, alföldirobi vesz észre, kérdi miben segíthet, és tételesen sorolom, kávéfőző, tésztaszűrő… kedves nagyon, ahogy mosolyogva ukázt ad, keressék meg a cuccom és előzékeny, amikor azt mondom: és… köszönöm… válaszol, mi köszönjük.

A kellékescsaj egészen odavan a kávéfőzőért, bevallja becsülettel, szívesen megtartotta volna, de visszaadja azért. A tésztaszűrő azonban sehol, és hiába mondom, hogy nem gond, ajándék, ragaszkodik hozzá, hogy felírjam a nevem-címem egy cetlire és esküdözik, hogy postán visszaküldik. Én megjegyzem hogy feltehetőleg az lesz a világtörténelem leggroteszkebb napja, amikor csomagom jön a BárkaSzínháztól és benne lesz egy tésztaszűrő… valami zagyvaságot kapartam a vendégkönyvbe, aztán elszédelegtünk onnan.

Aztán hazaálmodoztam magam, tarkán a szokott visszavonulás helyett kimentem a konyhába, pezsgőt ittam és nem tudtam írni a zajban, buta punkzene zajában, lefeküdtem és kitakarózva feküdtem a sötétben, és karikába görbült jobbra vagy balra a testem, ahogy egyszerre sírtam és vinnyogtam hangtalan. Másnap hazaút. Ahogy mirellának is írtam: longlasting katarzis –boldogság – könny - égtudjami. Itthon meg újra az érzés: ”Ébredés után úgy szorítok magamhoz párnát paplant alfit bármit mintha ezzel védeném a szívem szét ne repedjen (közhelyes fogalmazás, de ezt érzem, sorry) és hogy ez a nagy valami ez el ne illanjon”.

Csak el ne illanjon.

Olyan szép.

Olyan

Nagyon

Szép

2007. 06. 07.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://szegyellosexhibicionista.blog.hu/api/trackback/id/tr1004340344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Anonymous 2007.06.07. 20:25:00

ehhez padlás, aztán könnycsatornák. köszönöm, hogy megosztottad. helyrebillent.
m