szégyellős exhibicionista

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy óriás. Egy napon, már estefelé egy törpleány pattant elé az erdőben, és egy csillogó gömböt ajándékozott neki, majd szégyellősen eltűnt az avarban. Kinyitva a gömböt, látja ám az óriás, hogy kincs van a gömbben: egy mosoly. Nem volt tanulatlan az óriás, tudta, hogy ha kiveszi a gömbből a mosolyt, beteszi a helyére (köztudottan az ing belső zsebében tartják a mosolyokat, egyrészt ott közel van a szívhez, másrészt meg kellemesen csiklandozza az embert naphosszat, így teremtve újabb mosolyokat), és a kiürült gömbbe egy saját mosolyát teszi, akkor a gömb fénye előcsalogatja a törpleányt. Épp erre készült, ám hirtelen vihar támadt, neki pedig az volt a dolga, hogy egyetlen erdőlakónak se essen baja, így a gömböt zsebrevágta, és futott, hogy rendre utasítsa a renitens viharóriást. Csak jóval később vette észre, hogy a gömb nincs sehol, biztos kiesett a zsebéből futás közben. Az egész erdő teljes avartakarójának bármelyik levele alatt lehet. Vajon sikerül megtalálnia?

- pre -

zuhog a zuhog
a zuhog a zuhog a
zuhog a zuhog

i.

ősz: pocsolyákban
laknak a színek, ott az
olajfoltokon

ii.

nem bánt se dugó
se eső, a zuhogó
home office de jó

iii.

sok gyerek fogan
és télre fókazsír nő
szeptembereső

iv.

nem ősz ez, csacsim:
az @rc kiállítás lett
megchemtrailezve

v.

még nem lehet ősz
egy fészbuk-poszt se mondta
hogy winterzkámin

vi.

ünnep esőben:
főni villant ha kártyát
rendeljünk kaját

vii.

lusta szexekhez
vagy ha elhagy szerető:
filmdíszlet-eső

jobb szeret'm azt a-
ki nem kérdez, hanem be-
írja gugliba

egyre jobban hasonlítok arra az énre, aki lenni akarok, és olyan tempójú ez a változás, alig bírom tartani magammal a lépést. egyre inkább bízom, egyre kevésbé félek. sorozatban cselekszem dolgokat, amelyekre mindig vágytam, melyeket sosem mertem. kimondom, amit sose még, lefoglalom a repülőjegyet, megveszem a rég-óhajtott-filléres-mégis-mindig-elhalasztottat, hazahozom, akit méltón haza lehet. aranyszínű csókokat csókolok el sima ajkakon. és meglátja a világ, ahogy a fénye rajtam átdereng. vászonra festem fel aranyát - legyen nyoma. eufóriásan várom az utazást, manómosollyal simogatom az új ingóvagyont, feloldódom az érzékekben, játszom, otthonos, természetes itt, és belesimul a kezembe az élet. olyan tisztán fogom: erő sem kell, hogy megtartsam, mert emeli önmagát, s míg ez így van, ugyan kitől, hogyan, mitől is félhetnék?

például attól is egyre kevésbé félek már, hogy meghallják, ha énekelek. szép az: az enyém. majd szól, aki hallja, ha neki nem szép. vagy odébb áll, az se baj.

lassú hővezető én szívem, nem bír egybe befogadni nagy érzelmeket, csak szépen, fokozatosan. amikor filmet nézek, és nagyon sok, nagy érzelem van benne, nagy félelem, nagy nyomasztás, nagy katarzis, nekem olyankor meg kell állnom néha, kell egy kicsi szünet, mert azt érzem, nem melegszik elég gyorsan, s a nagy hőkülönbségtől szétpattan. így voltam veled is, látod. csak reggelre szoktam meg, hogy itt vagy.

A legfontosabb dolgokat jó ízlésű ember nem írja falakra. De az sem lehet, hogy épp a legfontosabbakat ne merjem leírni sehova sem, félve: agyonnyom az írott szó súlya. Látod, már biztos a távol, nem is félek. Mert hiába a te karodba kívánkozom minden időpillanatban, igazán csak azokban van ez így, amelyekben látlak. Addig máshol van dolgom, és ezen a szabad, vágyterhes, csókszegélyű úton emléked indított éppen el. Álljon hát itt legalább ennyi, pár sornyi rejtjeles szómementó - neked.

Nézlek és villog bennem az illetlen mondat: így néz ki a férfi.
Kiszárítja a számat a sokk, hogy ölelsz.
Úgy szeretném olyan könnyed ujjongással, tündérként rebbenve.
De hitetlenség és gyakorlatlanság töri el a simogatás ívét.
Adnám a mindent, s mint olcsó rémálomban: nem mozdul se kéz, se láb.
Hallom a vérrel robogó szíved: az enyém még a hangját is lehalkítja nagy ijedelmében.
Miközben mindenünk mégis a légzés szükségszerűségével hajlik egymásba.
Fájdalom, kéj, vágy tornyosul, omlik, mint te, rám. Acélkapocs, mondtam én.
Éppen erre vágytam.
Mégsem bírtam el.
Ugye nem hiszed, ugye, nem hagyod, ugye tudod, kérlek, tudd, hogy nem, nem ennyi.
Csak blokkolt bennem a lélek.
Mint rég vágyott ajándékhoz: egy ideig hozzányúlni se mersz.
Mint mikor forró testtel a Balatonba. Attól is megállnak szívek néhanap.

Jaj, ezek a nagy formátumú férfiak. Ezeket szeretem én, ezekkel szemezem én a negyedik másodperctől, amit egy térben töltünk, keze még a kilincsen, már rányomtam a fiúra a kontrolldét. Nagy az egész ember, magas, karcsúsága súlyos, vastagcsontú, erős a nyaka, combja acélkapocs (ha lenne köröttem!), karjába kapni képes (pedig!), másfél ujjpercnyit ráhajtogathat még kinyújtott ujjaimra, ha tenyérbe fogja kezemet. Nagy átéléssel játszik hangszerén: testemen. Másokén is, aj de sokén: multiinstrumentalista. Erős a haja, alfa mindene, hosszú orra, gerince, szempillája, karja, farka. Nagy. Mindene nagy. Nehéz, ajj, az a jó nehéz, teste tömegére testemen úgy sóvárgok, feledtetni terheim súlyát. A szuszt kiszorítani, azt. A végén megteszi, ha nem is testtel. Fejre, szívre céloz, jéghegyű acéltű, egy buboréknyi levegővel öl meg, sokkol. Amúgy is orvos vagy mérnök. Vagy mindkettő. Nagy elme, nagy személyiség, kézen fogva járni olyan kispolgári (megtörtént eset). Nagy cég nagy pénze, nagy mérték, nagy lépték, nagy tettek, nagy gondolatok. Köznapi kis érzékiségeknél többre hivatva nem látja a részt, az egyént. Nagy érzékenység nagy problémákra, csoportokra, témákra, eszmékre, vérző tömegek jajára, emberiség javára. Tényleg és őszintén. Nem póz ez, még a szeme borúja is őszinte, ha néha felhallatszik odalentről a magasba - a füléig - a halk nyekkenés, amint véletlenül, nagy dolgaira törvén nagy cipője néhány életén áthaladó epizódszereplőt, statisztát - téged - megtapos.

lőtt szúrt harapott
újabb seb vagy a szíven
mégis dobogok

jéghideg sújtólég a fájdalom, a hörgőkön csorog,
tömbökben zuhannak mellemre súlyos kőoszlopok
s hogy rögtön véd az agy, mielőtt a tudat szétreped,
a tüdő mögött valami szippant befelé - felnevetek
hogy csak úgy gurguláz kifelé belőlem a minden
így lehet csak kilélegzeni, mi kilélegezhetetlen
koponyán szorulnak acélsodronyok
erekben a vér bénultan kódorog
zuhannak szótagok, az élet dadog
fénytelen, színtelen kicsoda is vagyok

itt hagyok neked
egy szelávikarikát
egy szívszeletet

főleg magamba
kívánlak. aztán máskor
meg a halálba

még se enter, se control,
de míg verset komponál a kéz
kurzorként villogsz
és te vagy a szpész

eufória
elmúltán sötét az űr
mit itt hagy a vágy

hétköznapcsempék
közeiben élmények:
fuga és festék

meggyespite illatú a nyár vége
emlékeimbe ivódik az illat
tíz év múlva is előhív majd mindent
ahogyan most összefonódnak

hogy alig eszméltem, úgy elsuhant
a munka között felragyogó öröm
plédek a fűben, meg gitárzene
meg a pára, hogy kiül a fröccsömön

a város izzása, lakás hűvöse
porba fulladás a próbateremben
s hogy majdnem fenn maradtunk a buszon
annyira áradoztunk a HarryPotteren

az újak mellé visszatért régiek
kihullni látszók, maradó fontosak
és hogy lehet kíntalan be- és elengedni
az ilyen-olyan vonzódásokat

és hogy a szokott téli aggodalmakat
egy kicsit megolvasztotta a nap
és hogy tiniként sem voltam
soha ennyire szép és szabad

az én magányom kapucíner csoki: ambivalens, keserédes. nem illek sehova teljesen, vagy legalább csak eléggé. az irodához túl nehéz, túl sok(féle), túl éles vagyok, a főnököm úgy mondja: edgy. egyik - nagyon fontos - társaságban túl szkeptikus, egy másikban túl értelmiségi, míg abban a jaj nagyon csodálatos társaságban, ahol meg zenélünk és gondolkodunk és ragyogunk együtt és hozzájuk fiatalodott a lelkem és nagyon jó, oda néha-gyakran túl “corporate”, nem elég értelmiségi, áltudós-nemtudós hiteltelen szkeptikus. a családomhoz túl sokat keresek, túl magasra török, ahhoz mégsem eleget, hogy őket is emelhessem, a referenciacsoportomhoz túl keveset, hogy közös legyen a Bali-valóság, és különben is túl gyakran mondom ki, hogy firstworldproblems. a múltam szédítően eseménydús, a puszta tények dicsekvésnek hatnak (humblebragging alert) - látványos papírhalmaz (megszerzésének vágya) nélkül viszont kizárom magam az ún. elitből. és a férfiakban rögtön az a sürgető, türelmetlen éhség, amit nem tudok ilyen keresetlenül jóllakatni. én csak azonnal tudok kelleni, mindig a mostvagysoha, és nekem az ilyen az soha, mert az ilyen az nem kell. és állítólag én mindig "úgy" nézek, milyen vadmacska, az "erősen szexuális kisugárzásom" meg hogy tőlem féltik a méltatlan kis pasijaikat, amikor hát hagyjuk már, hogy mikor vesztettem el a szüzességem. hát miért nem vagyok comme il faut, minek van nekem túlsúlyom, vagy ha már van, miért nem viselem tisztes kövérlány módjára, ahogy kell, félszeg simulékonysággal, könnyű vérrel vagy végtelen hálával kompenzálva a centiket. minek van nekem családi tragédiám, meg társadalmi érzékenységem, meg ellentmondásos szexualitásom, hát azt nem illik (ebben a szakmában). minek vagyok én divergens, kilopja a kezeim közül a határidőket meg a specializálódás lehetőségét. nem vagyok jó könyvmolynak, túl sokat élek, nem vagyok jó filmgurunak, őszintén nem érdekel a Fellini, nem vagyok jó bizniszvumennek se, hidegen hagy a BUX-index. kreatívnak yuppie, menedzsernek hippi. Pesthez szabolcsi, Szabolcshoz pesti: kiesik a szádból a kapanyél per mit urizálsz, fijam. és közben - felírom ezt a sort a linkedinemre - ömlik belőlem a mindenféle kontent. képzetlen, de muszáj íráskényszer, nagyon akart, rettegett figyelem, nagyon akart, rettegett zene, és akkor az elhanyagolt festészet meg nyilvános beszéd már igazán csak az apróbetűs részbe fér. tesztek szerint extrém extrovertáltan egész hétvégéket töltök a hűvös-macskás lakásba zárkózva egyedül, gondolat-fürtjeim fonogatva, s néha társaságban elnémulok, láthatatlan üvegbura siklik fölém, és “kutató a terepasztalnál”-t játszom. máskor saját fülem bántja a harsányság, hát minek mondok én poént, pláne egynél többet, pláne jót, az a fiúk dolga, az túl sok figyelmet kér, az nem olyan szép szelíd - és érkezik a pacsi, csattanása még hallik, máris fiúsítottak. s míg ők nevetnek, egyik kezemmel megveregetem a saját hátam az elmésségért, a másikkal meg kiosztok egy fülest, amiért már megint nem bírtam ellenállni a sziporka-fixációmnak. túl sokak által vágyottakba, összeférhetetlen őstehetségekbe, ragyogó elmékbe (rocksztár-típus, így hívom, akkor is, ha teszem azt hidrobiológus) szeretek bele sorra, és hát ki vagyok én ebben az indokolatlan testben, ezzel a sehova-nem-illéssel, hogy észrevegyenek, miközben nem és nem tudom kisebbel beérni. aztán az érdeklődés mikrogrammnyi jelétől, amint végre nem csak a test felé érzem irányulni, csiklandó hiúságomtól kuncogva méltatlan karokban találom magam, ott aztán szégyellősen fordulok vissza önmagamba, mert azonnal jelez a szenzor, ha nem jó helyen vagyok. újratervezés, újratervezés.

most csend van, látod:
már elmúltál belőlem.
csak rád ne nézzek.

az én szimmetriám is
csak olyan szabados, mint a tied.
hogy az az ér ott,
nem is a közepeden van neked
és egyenesnek is, hát
csak éppenhogy, szódával menne el
és a tükörtengelyed?
nos, az is elcsúszott vagy fél centivel

hát így vagyok én is, látod
ki engem festett, ő se járt akadémista rajzra
avantgárd, csapkod az ecsettel
a fényviszonyokat mélyen leszarva

mézédes pittypitty
táskamélyek zenéje:
fizetés ha jön

jaj, én ma még csak
sokkolódtam a nettől.
küldjetek cicát.

beírtok engem mindenféle könyvbe,
és minden módon felcímkéztetek.
bullshit-szagú létkategóriákba
pakoltátok be elemeimet.
ó, egzisztenciális zárójelezés,
hát nem kapnád te be a faszomat.
nem lehet az enyém, mi lényegem,
lecsiszolnátok, illetlen, hogy harap.
adnom kellene a tüzet a hangból,
ezt az én lángként őrzött kincsemet,
csak mert beírtok mindenféle könyvbe,
és minden módon felcímkéztetek.

.

.

.

s most újra, elölről, pontokat kérdőjelre cserélve

na jó, hát van ilyen mégis, még mindig, ha ritkán is: megihletődöm az ajkaidtól.
nem tudom, milyen, s rejtélye izgat, csiklandoz egy idegvégződést valahol. apró borzongás, tudod, ami így picit félrerántja a nyakad egy kis önkéntelen körzésre. vadság és vágy nélkül akarlak megcsókolni, alig érinteni bőrödet, alig, de mindenütt. súlytalanul, hogy ajkaink húsa be se nyomódjék az érintkezéstől, csak úgy felületileg cirógatódni egymásba, s közben ujjaim is csak a legfelső hámrétegükkel rajzolgatnák jelentéstelen rúnáikat felfelé arcod bőrén, át fejbőrödön, s hátul le, a nyakadon, inged nyakán, és végig, végig, egészen, és nem hagyva markolni, csak a legfelső felületig, szigorúan csak a legelső védvonalig hatolni teredbe. túlzásba vitt rettegéseinkre egyedüli legitim válaszként túlzásba vinni a gyengédséget, mikromilliméterekre sérteni csak azt az ijesztő integritáshatárt.

Hogy felkészítsem a bőröm a balatoni napra, meg jutalomból, mert... mert csak, befeküdtem abba a jóillatú csőbe, úgy szeretem, tíz percnyi metropolita kozmólány-relax, drága és minek, de olyan kellemes proliluxus, hogy néha igénylem az élményt. Jégkék fény, ami forró, ez is milyen ambivalens már. És tíz centiről dübög az agyamba bele valami olcsó house. Hát... mélybarnító a kedves édesanyád, úgy leégtem, mély rózsaszínben világít a testem, úgy nézek ki épp, mint egy óriási lazac kifordítva. És fáj, tetőtől talpig egy könnyen szakadó piros celofán vagyok, csak épp kevésbé selymes, egy könnyed pisivel járó bugyilehúzás sosem volt még ilyen fájdalmas.

És minthogy minden, ami hozzáér, igen, a levegő is, végtelen hidegrázásokat okoz, így folyamatosan fázom. És aztán eszembe jut a hab, hogy az olyan csudafinom lenne most. Egy nagy-nagy, óriási pamacsnyi sűrű buborékfelhőbe kéne burkolózni. Olyanba, mint amilyet a habfürdőből csinált nekem a tesóm régen a kiskádba, nagyon halvány, majdnem fehér rózsaszín volt, puha, melegen tartott, és ha elég vékonyan vontam be vele a bőröm, olyan volt, mint a csipke. Így, királylányként ültem a kádban, órákig, míg ki nem hűlt a víz, a használaton kívüli lomos szobában - fürdőnk még nem volt, de hát az inkább nem volt, mint igen - összetekert szőnyegek, ősrégi szekrények, vödrök, lavórok, értelmezhetetlen kacathalmok között. Énekelgettem valami hiphopboyzt, és a kiskádból kihajolva a burkolatlan betonpadlón kóborló hangyákat figyeltem.

Az volt a játék, hogy akadálypálya. Labirintus hangyáknak. Hangyalélektani vizsgálatom tárgya az volt, hogy a) mennyire okos b) mennyire vakmerő az egyed. Ujjaim hegyével a fürdővízből csepegtettem bonyolult labirintusokat a hangyának, mindig hagyva egy kicsiny, de létező kiutat, és néztem, amit csinál. Először egész közel hozzá cseppentettem le az első cseppet, hogy észrevegye: akció van. Ekkor megrémült, gyorsan ellenkező irányba indult. Oda is egy csepp. Megint irányváltás, megint csepp. Csepp, csepp, amíg kialakult a labirintus. Aztán már csak néztem, s biztattam, meg lehülyéztem, ha rossz felé ment. Ha kijutott, gratuláltam, de azért általában építettem köré egy újabb labirintust - a küzdelem újraindult. És néha nekivágtak a vizes sávoknak, ekkortól lett igazán izgalmas a játék. Ha átjutott, elismerően bólintottam, ha nem, akkor vége.

A mi világunk se működik másként, amúgy.

dühök buzognak most bennem, több irányból pattognak vissza koponyám belső faláról, s egymásnak ütközve újabb szikrákat vetnek. ó nincs most rezignált derű, könnyed vállrándításaimat is a parkban hagytam, harmat áztatta, kutyák hugyozták le, mire a közteresek megtalálták, visszaküldték.

szorulnak selymes-kegyetlen kötelek torkomon, belül ezek is, és önmagamba marnak karmaim.

pedig felnégyelt dühömnek csak egyik nyirkot csöpögtető szelete vagyok én magam, én kapom az összes karmokat, a többinek csak ez a folyton változó címzettű levél marad, itt.

ó, hogy szürkülne be minden virtuális négyzetarc! színeid látványa is felbosszant. menj innen, ne is lássalak, mintlámpahalecsavarom, ne adj nekem vágyakozni okot, többet, mint a létezésed. hogy viszket a fülemben az a sok akaratomon kívül belépotyogott, száraz, szúrós, szándékolatlan fájdalombetű a neved körül. úgy haragszom, kék köd a dühöm, úgy haragszom rád, mint bőrömre, ha viszket. hogy nem tudlak át- és újraértékelni sem, nem nőtt záró-, se idézőjel köréd, hogy nem fog az a toll, amivel a kérdőjel teteje rajzolódna oda, a kitörölhetetlen pont fölé.

minek vagy te itt? tökéletességeddel fájsz a térnek. dühít minden vonásod, miért vagy te szép, dühít a vállad íve, a nyakad karcsúsága, selymes lányságod minden felderengő csillanása. dühít a társaságod, hogy élvezem, dühít minden rím a gondolatainkban, hogy közel húz, dühít a jogossága mindannak, ami tiéd, amit magaménak akarok.

és te? soha többé ne érj hozzám. minden moccanásod felém csak elvett, elvesz tőlem, belőlem, neked, és még csak meg se éri. minden gyengédnek hazudott, durvába fordult érintésed dühít és megaláz, az élmény: épp mint a körúti villamos szatírja. engem te többé hiúságköszörűnek nem használsz, alattomos árnyékokba húzva nem lopsz el tőlem egyetlen pillanatot sem, sunyi, íztelen csókjainkból több volt mint elég.