Jaj, ezek a nagy formátumú férfiak. Ezeket szeretem én, ezekkel szemezem én a negyedik másodperctől, amit egy térben töltünk, keze még a kilincsen, már rányomtam a fiúra a kontrolldét. Nagy az egész ember, magas, karcsúsága súlyos, vastagcsontú, erős a nyaka, combja acélkapocs (ha lenne köröttem!), karjába kapni képes (pedig!), másfél ujjpercnyit ráhajtogathat még kinyújtott ujjaimra, ha tenyérbe fogja kezemet. Nagy átéléssel játszik hangszerén: testemen. Másokén is, aj de sokén: multiinstrumentalista. Erős a haja, alfa mindene, hosszú orra, gerince, szempillája, karja, farka. Nagy. Mindene nagy. Nehéz, ajj, az a jó nehéz, teste tömegére testemen úgy sóvárgok, feledtetni terheim súlyát. A szuszt kiszorítani, azt. A végén megteszi, ha nem is testtel. Fejre, szívre céloz, jéghegyű acéltű, egy buboréknyi levegővel öl meg, sokkol. Amúgy is orvos vagy mérnök. Vagy mindkettő. Nagy elme, nagy személyiség, kézen fogva járni olyan kispolgári (megtörtént eset). Nagy cég nagy pénze, nagy mérték, nagy lépték, nagy tettek, nagy gondolatok. Köznapi kis érzékiségeknél többre hivatva nem látja a részt, az egyént. Nagy érzékenység nagy problémákra, csoportokra, témákra, eszmékre, vérző tömegek jajára, emberiség javára. Tényleg és őszintén. Nem póz ez, még a szeme borúja is őszinte, ha néha felhallatszik odalentről a magasba - a füléig - a halk nyekkenés, amint véletlenül, nagy dolgaira törvén nagy cipője néhány életén áthaladó epizódszereplőt, statisztát - téged - megtapos.