HTML

a blog

___a figyelem. akarom, félem. imádom____ a szerző: túl önreflektív, túl harmonikus, túl szenvedélyes. körúti kis vörös.

valami várás

körúti kis vörös 2009.04.07. 20:42

most hirtelen olyan izgatott vagyok. valami jön, valami izgalmas, valami új, nagy jóság. gyomoridegem van, és ez nem a szakdolgozat. és mint a megfogalmazatlan lélekjelenségeimkor mindig, most is, már megint ákos, biztos idéztem már, de akkor is:

"Valami felépülőben van, valami tornyosul, leszakadni, felrobbanni, tönkremenni, felragyogni érződik valami; bennem hatalmas a várakozás.

Valakit várok itthon ülve is, vagy csak valaki várat magára (velem), a hangos liftajtócsapódások nyomán a szívem dobolni kezd, nagy svunggal tolul a vér, hallom zubogását, egymagam ülök a ronda lámpánál, írnék, de nem tudok, egy érkezés zajait hallom a lépcsőházból, oly melegem van, hogy reszketek. Senki sem szólt, hogy jön, de feszülten várok, kell.

Máskor, hazajövet, a postaládát lesem, szeretnék egy csak nekem szóló levelet kapni, a liftbőll kilépve halogatom a pillanatot, hogy megpillantsam a lakás ajtaját, hátha üzenet, levél, virág vagy bomba vagy VALAMI vár a rácsok közé dugva, valami személyes-szenvedélyes, folyosói szelek és kleptomániás szomszédok kényének kitéve, valami, semmi.

Bámulom a telefont, hogy csörögjön, ha csöng, félve veszem fel, saját hangom idegenségén elképedek (megrémülök?), viccel feloldom, mindig kéznél van néhány könnyű szófordulat, motyogva teszem le, nem tudom, viszhallás, vagy viszlát ilyenkor a helyes elköszönés, bárcsak csörögne megint, jaj, csak nehogy megszólaljon,

MIRE EZ A NAGY VÁRÁS? Ejnye. "




tudjátok, írok. írtam is már dolgokat, és nem publikálom, mert... nemtommér. mert nem olyan. meg még nincs is készen. vers. ön-gyógy-ír-ás.


én azt hiszem, szerelmes leszek. nem úgy. igazából. tudni fogom az egészet. ismerni fogom a test reszketését, ha ölelni vágyom de nem lehet. leszek valakié. furcsa, elidegenedett érzés lesz a testemre nézni, ami lényegében a másik öröme lesz, száraz hámlásaival, sebhelyeivel, pórusaival, mű vagy igazi illatával, azzal, hogy sok. ha ránézek majd, azt látom, ahogy Ő fogja meg, markolja azt a sok húst. és szereti. ő szereti. és meglepetve írok majd arról, milyen az érzés, hogy az, amikor kifordulunk önmagunkból, az jelenti igazán az önmagunkhoz való visszatalálást. és hogy ez a furcsa, eddig ismeretlen érzés nélkül hogyan működhettek a szerveim. és ha majd nem kell férfiként is átfuttatnom egy vizsgálaton valamennyi ellennemű ismerősömet, az milyen átlagos emberre valló és megnyugtató lesz. fáraszt ez az én sokszenzoros felépítésem. és ha rajzra indul unatkozó kezem, emlékeket vázol majd könnyed vonalam a papírra, amelyre órám jegyzeteit szántam. és az érdekel legjobban, milyen vagyok, ha magam vagyok. ha nem vagyok preparált. ha nem szól senkinek a létem, csak úgy létezik. ha a költészet olyan természetes lesz, hogy észre sem vesszük, a költészetünk közhelykupac, mert a mindennapjaink költészetnek tűnnek majd a szerelem nagy drámaisága közt. és sunyiságát veszti a testem, ahogy funkciója szerint: szeretve működik. ha többször tapintok majd ujjaimmal, mint írok. ha egy másik tenyérbe, se nem a táskámba kapaszkodom. ha majd találkozunk. és mégis félek, nem ismerjük fel majd a másikat. honnan is tudhatnám, hisz annyiszor hittem már, hogy tudom, hogy ő. és hasznosságom tudata kellemes marad majd, csak nem egyedüliként, mert helyére kerül majd, eszköz lesz, nem cél. és most...
most nem folytatom tovább.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szegyellosexhibicionista.blog.hu/api/trackback/id/tr384340721

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.