HTML

a blog

___a figyelem. akarom, félem. imádom____ a szerző: túl önreflektív, túl harmonikus, túl szenvedélyes. körúti kis vörös.

Fifty Shades of Emptiness

körúti kis vörös 2012.10.22. 16:19

Istentumblr_m5wgbjnIqb1r1p4j8o1_500.jpgem de vártam már ezt a pillanatot. Legalább 50%-ban azért szenvedtem végig magam ezen a vállalhatatlan szennyen, hogy teljes joggal fröcsöghessek ki magamból egy értékelést. (a másik 50% annak szól, hogy nagyon nem szeretek félbehagyni semmit).
Tehát, a könyv, és a trilógia.

Röviden: rettenetesen együgyű, idegesítő, kidolgozatlan, cserébe felháborítóan túlírt, irodalmilag értékelhetetlen ... és itt most jött volna néhány nyomdafestéket nem tűrő kifejezés. Mert felháborít a tény, hogy ezt a semmit, ezt a minden szempontból rossz izét az év sikerkönyveként aposztrofálják. Felháborít és elkeserít, mert nagyon szomorú képet fest a kultúránkról, hogy ennyi elég, hogy ilyen alacsony általános elvárásokat támaszt a világ egy irodalmi mű színvonalával szemben. Tehát még egyszer:együgyű, idegesítő, kidolgozatlan, túlírt, így sorjában.

Együgyű, mert a nyelvezete körülbelül egy nem túl okos hatéves gyerek nyelvi-kommunikatív-absztrakciós kompetenciáihoz igazodik, nélkülözve annak kedvességét, őszinteségét és kreatív próbálkozásait. Mindezt úgy mondom, hogy sosem olvastam még angolul egész regényt, és féltem is, hogy majd nem bírom feldolgozni az árnyalatokat. Nos, sikerült, ugyanis nincsenek árnyalatai (nemhogy ötven, még öt sem), olyan egyszerű, mint a faék. Ebből fakadóan az érzelmi skála is nagyjából a Barátok közt első évadának színvonalán mocorog, vegyük például a következő mondatot: "I would do anything for this man because I love him so" - húha, ez aztán a valami, szétfeszít a szenvedély. És ez így megy végig a regény vállalhatatlanul sok oldalán keresztül - de a túlírtságról később. A szóhasználat még ahhoz képest is élvezhetetlenül együgyű, hogy a magyarnál lényegesen kevésbé árnyalható angol nyelven íródott - könyörgöm, ennyire azért nem szegényes ez a nyelv, lásd Shakespeare és barátai micsoda gyönyörűségeket tudtak létrehozni. Ha lefuttatnánk egy tartalomelemző programot a szövegen, majd egy címkefelhőben megjelenítenénk a használt szavakat, alighanem a "mutter" és a "murmur" hangsúlyosabban szerepelnének, mint a névelők. Tovább rontja a helyzetet az az aprócska ellentmondás, miszerint ez egy erotikusnak, neadjisten pornónak kikiáltott írás - ehhez képest az írónő olyan nevetséges prüdériával fogalmaz, hogy annál egy általános iskolai felvilágosító előadás explicitebb és erotikusabb. A stílus körülbelül a Danone Activia Pocak-korszak előtti reklámjainak nyelvezetét hívta elő emlékeimből  - "valami nincs rendben idebenn": semmi nincs nevén nevezve, az intim testrészek mind "ott", "odalenn", "ott, ahol a legjobb", illetve "az az édes pont" nevekre hallgatnak, a tevékenységek hasonlóképpen érzékletes neveket kaptak az "édes kínzás"-tól az "üdvös ténykedés"-ig. Brrr, de szexi. A Fifty Shades trilógia szövegként tehát abszolút értékelhetetlen.

Idegesítő, mert ilyen unalmas, semmilyen, buta, üres karakterek egyszerűen nem létezhetnek. Vagy ha mégis, akkor miért kell róluk regényeket írni? Christian Grey még mutatott is némi tartalmat a legelső regényben, amit aztán a két folytatásban szép módszeresen lehámozott róla az írónő, kilúgozta a karaktert, hogy maradjon egy kellemetlen modorú, nagyképű milliárdos, aki az irányításmániáján és a zenei ízlésén kívül kívül pont olyan szürke, ahogy neve determinálja. Nomen est omen? A női főszereplő még rosszabb. Bicskanyitogató. Sötét, érdektelen, szintén faék-egyszerűségű, buta, értetlen, körülbelül annyira mély, mint egy körúti pocsolya, hisztis, és körülbelül annyira szexi, mint Chandler Bing térde. Emiatt aztán különösen dühítő, hogy ő itt a csodanő, akibe mindenki halálosan beleszeret, és aki nem, az is rettenetesen szeretne bejutni a bugyijába. Bár, erre legalább kapunk magyarázatot: hiszen - ahogy gyakorlatilag a regény valamennyi szereplője - gyönyörű, és természetesen minden porcikája tökéletes - annyira hihető mindez, kiindulva a mondatból, ami talán a második kötetben hangzik el arról, hogy most először az életében jól ápolt... Én ezzel nem dicsekednék. A történetből megismert életvezetési szokásaiból kiindulva inkább egy bajuszos, szőrös, semmilyen hajú, definiálatlan izomzatú, sovány, halálosan semmilyen tarisznyarák rajzolódott ki lelki szemeim előtt.
Üresek ezek a karakterek, vázak, egyszerűen nincsenek ilyen semmilyen emberek - vagy legalábbis szeretném hinni, hogy nem én látom rosszul a világot, amikor azt mondom, valamennyi ember, akivel rövidke, és nem különösebben izgalmas életem során érintkeztem, valamennyien érdekesebb, tartalmasabb karakterek, mint ennek a könyvnek a szereplői. A mellékszereplők pedig még ennél is kidolgozatlanabbak, az a kevés pedig, ami kiderül róluk, nos, az sem jó.

Kidolgozatlan, úgy a karaktereket (lásd előző bekezdés), mint a történetet tekintve. Az alapötlet, ez a "sérült pasi perverziókkal versus ártatlan, tiszta kisleány" működhetne tök jól - bár, teszem hozzá, nem feltétlenül értem, miért pont az a cél, hogy mindenki szépen végiigmenjen a futószalagon, és a történet végén megérkezzen szép, formára-méretre vágott, lepecsételt, szabványos, konform, a konzervatív polgári értékrendhez tökéletesen illeszkedő konvencionális bólogatójánosba, de az alapötlet ettől még működhetne. Ha meg lenne csinálva. Nincs. Azt éreztem, hogy vannak ugyan az írónőnek ötletei, de nincsen kidolgozva, átgondolva semmi, elmaradt a rendszerezés, elmaradt az, hogy a kis ötletkéket összedolgozza egy egységgé. Nincsenek kitalálva a karakterek és események, nincsenek felfejtve a szálak, senkinek nincs tisztázva az előélete (vagy ha igen, akkor elég unalmas volt az is), az az igencsak kevés bonyodalom, az a kevéske valódi történés, körülbelül a három regény összesen bruttó ezerötszáz oldalából olyan 3-400 oldalt vesz igénybe. És ez a kevés történés is mind nagyon kezdetleges és kidolgozatlan, így aztán a drámainak szánt fordulatok sima műbalhénak, vaklármának tűnnek, minden egyes konfliktus, minden dráma megoldódik körülbelül 12 - 48 óra alatt. De hát, borzasztó egyszerű az élet Disneylandben. Ne legyenek illúzióink, a szöveg hetven százalékában effektíve nem történik semmi, csak céltalan agonizálás, agyatlan pénzköltés, és a leírás alapján gyaníthatóan körülbelül tizenöt-húszperces menetek. A didaktikus, olcsó húzások pedig, amivel az írónő operál, végképp nagy dózisú jóízlés-injekcióért kiáltanak: mégis melyik párhuzamos világ az, ahol a történet összes fontos szereplője boldog szerelmi kapcsolatban egyesül? A két főhősünk ugye egy pár, a női főhős egyetlen barátnője és annak testvérbátyja örök szerelmére lel a férfi főhős két, megfelelő nemű testvérének személyében, a munkaköri kötelességből bugyiboltba járó testőr meg a munkaköri kötelességből vibrátorokat fertőtlenítő házvezetőnő... Abszurd? Szerintem is. Tiszta Szentivánéji álom, csak éppen itt mindenki pont azt szereti, akit a tökéletesség ideológiájához igazodva szeretnie ildomos. Ennél olcsóbb húzás már csak az lett volna, ha Anastasia szimpatikus apukája mondjuk összebútorozott volna az Anastasiába reménytelenül szerelmes José egyedülálló anyukájával - ehelyett itt csak egy horgászbarátságot kapunk idősebb Joséval, de sebaj, ötven felett amúgy sem esztétikus a házasélet, nemdebár.

Túlírt, a már fentebb érintett tény miatt, miszerint a lényegi történések mellé kapunk egy akkora adag felesleges szócséplést, aminek már a fele is erős túlzás lett volna. Márai írta valahol, hogy az író legnagyobb bűne, ha pazarol. Nos, James gyakorlatilag mérték nélkül pazarolja a betűket, ezzel pedig az olvasó idejét és energiáját, körülbelül annyi önmérsékletről téve tanúbizonyságot, mint női főszereplője (ez körülbelül egy nanogrammnyi mennyiséget jelent). A Fifty Shades-trilógia bőven elfért volna egyetlen háromszáz oldalas regényben, és akkor még esetleg élvezhető is lett volna. A szereplők és a történések kidolgozottsága akkor is pontosan ugyanilyen felszínes maradt volna, az a kevés poén nem lett volna ennyire árva, és kevésbé lógott volna ki a lóláb a kérdéssel, hogy tudniillik mit lehet ennyit írni két ilyen unalmas figura nagyjából fél évet sem átölelő történetéről? A sztori olyan április-május magasságában indul, és az utószótól eltekintve - szeptemberrel véget ér. Ezen öt hónap alatt történik nagyjából százötven koitusz, ugyanennyi levélváltás, három-négy elfenekelés, tizennyolc-huszonöt műbalhé, nyolc-tíz pszeudó-BDSM aktus, három autóvásárlás, elfogy nagyjából tizenhat üveg bor és huszonöt-harminc óvszer, több száz liter benzin és némi kerozin, valamint pártízmillió dollár. Fair point well made, ma'am.

Végre vége, most már olvashatok újra igazi könyveket.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szegyellosexhibicionista.blog.hu/api/trackback/id/tr334862753

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.