Csillapíthatatlan, ahogy hiányzol.
Homokórák fordulása minden látásod, és kettő között csak a fizika törvényei - nehézkedés, tehetetlenség - pergetik a szemeket. Potyognak sejtjeim, előre, jobbhíján, sodor a Minden, engedelmeskedek. Szél fúj tova.
Nézem az arcokat, suhannak villanásnyi képekként, ahogy a hűvös ablaknak simulok a villamoson, próbálok kicsiny, zavartalan lenni, nem lógni ki, egyként mozgok a döcögő géppel - szomorú arcok között egy újabb. Színes bár, csinos, Körúti Kis Vörös.
Szép vagyok, Neked. Testem véletlen - direkt érintéseit féltve az emberektől húzódom össze, nekik nem juthat belőlem, éhes tekintetek elől Neked őrzöm magam.
Szemem, ha lehet, behunyva tartom mindenütt, hol mások nézhetik arcomat, nem engedek egy csöppnyit sem kijutni tekintetem mögül, s megkímélem a Másokat, hogy szemembe lássanak.
Átsüt a Nap a hajamon, most biztos tetszenék neked. Elmerengve néznél - szokásod - fürkészőn, kérdő tekintetemre későn, mint kit gondolatmenetében megzavarnak, s kapkod, gyorsan visszatérni tudjon ahhoz, válaszolnál: semmi... szép vagy nagyon.
Vidám dorombolás szól fülembe: zene kell, kitöltni perceim. Céltalan így is valahány.
'08. IV. 3.
Körúti Kis Vörös
2008.04.05. 20:28
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szegyellosexhibicionista.blog.hu/api/trackback/id/tr354340550
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.