Azt mondja a tévé – mily meglepő – hogy kicsiny tépázott drága országunk nemzetközi hírneve s saját lelki egészsége az ősz óta s főleg most van mélypontján.
Tudom, tudod. Rossz – rossz. Hogy kellene változtatni? Hogy ne fájjon – úgy globálisan – magyarnak lenni.
S ugyanakkor, azaz most, én, kis senki, csepp a tengerben, kicsiny tépázott drága országunk egy választópolgára a sok közül, most vagyok lelki egészségem csúcspontján. (viszonyítva az eddigiekhez – utólagos megjegyzés)
Tisztába jöttem valamivel. Nyugodt vagyok. Valami megváltozott bennem. Van valamim, ami nektek, sokaknak, nincs, valami furcsa képesség arra, hogy letisztítsam zavaros belső folyamataim.
S hogy kellene ezt nem megváltozni hagyni? Mert most nem fáj, sőt, nagyon jó Lolának lenni.
Furcsa párhuzam. Félek, elkiabálom, mégis le kell írnom, talán az a ráolvasás legutóbbi lelki mélypontomon, talán az, az…
Tiszta minden. És olyan nagyon egyszerű és jó.
Ugye, kedves?
„szép ez így csak kéne még valami hogy teljes legyen a kép”
Meddig még?
Asszociáció itthon, tévézés közben 2007. I. 29.
2007.02.01. 18:00
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szegyellosexhibicionista.blog.hu/api/trackback/id/tr614340256
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.