szégyellős exhibicionista

Olyan fény van, mint azokon az első nyárestéken, amikor először van már megbízhatóan jó idő és neked annyi szabadidőd van, hogy csak ülsz a lépcsőn otthon, főttkukoricát/dinnyét eszel és nézed a naplementét…

A vörös pont az arcodba tűz és te – mintha valami igazán fontos múlna rajta – a szemközti házak tetejét vizsgálgatod, milyen érdekes-szép, ahogy a mögötte lévő fény szürkés-sötétre festi…

Vagy csak ülsz és olvasol valami régi klasszikus történetet – Abigélt például – és fel-felkapod a fejed egy-egy falubeli köszönésére, félfüllel hallgatod anyukád trécselését a szomszédnénivel az aktuális virághagyma/mag/palánta elültetéséről/ápolásáról, a másik szomszéd macska-, tyúk- és kacsaetetéssel járó hívogató-zsörtölődő hangjait
És – szokásosan idehallatszik az utca két állandóan gyerekkel üvöltözőjének a repedtfazékhangja is.
Mégis ülsz csak, olvasol, kis félmosoly arcodon a könyvnek, a Napnak, a hangoknak, a jóleső fáradtságnak…

Izgalmas a sztori, egyre inkább és az idő is gyönyörű még, nem akarsz bemenni, pedig alig látod a betűket – a Nap már rég sehol. Felnyomod inkább a kinti villanyt és folytatod, amiért majd kapsz, mert az ajtóhoz csalogatod vele a szúnyogokat.
Nem is tart ez így már soká, az anyai szigor lekapcsolja a fényt.

Pont ilyen a hangulat, pontosan, éppen ilyen.
Két éve nyáron volt…
És most ugyanilyen, pedig Pesten vagyok, egy álom valóraválásaként, s még csak március van és még csak honvágyam sincs, mégis most, ebben a fény(telenség)ben eszembe jut…

Azért otthon is szép volt élni.






WhiteGloves