2007. 04. 12.
Azt mondtam már, hogy rájöttem, mi a leggyönyörűbb a világon?
Mert már régen tudom, csak nem emlékszem, írtam-e már…
Szóval a meggyfavirág. Az a legszebb.
Főleg este, amikor a kertvárosi utcánkban rásütött az utcai lámpa fénye, és gáborral mentem, kézenfogva, megbűvölés alatt… és nagyon, nagyon szép volt.
Akkor azt mondta:
- Most nézd, hiába minden tehetséged, amire nem találok már szavakat, elfogytak a frázisaim, de nem tudsz ilyet alkotni. Soha. El tudsz képzelni ennél gyönyörűbbet?
Én nem tudtam. És azóta sem tudok.
Nézzétek meg…
Szezonja van…
De ez…csak apró kitérő.
Túl sok mindennel telve most a lelkem és nem tudom hova tegyem mindezt.
Problémáim vannak, azt hiszem, és súlyosak. Ülök nagyapám rozzant régi foteljében, bebugyolálva a lábszagú paplanjába és filmművészeti remekművekben keresem, mi is a baj az élettel.
Gyönyörű volt, tényleg de választ nem kaptam.
Furcsa, hogy épp most néztem meg az Amelie-t újra, először Suzie-val láttam még a kertvárosban laktunk és nagyon könnyű volt az egész. És akkor volt a Gáboros dolog is, aki ugye Suzie bátyja és azt hiszem, megalázkodtam előtte. Se előtte, se azóta, de akkor, talán.
De ő mondta a meggyfavirágokat...
Aztán, a másik film… 21 gramm.
És istenem, mennyire zokogtam aznap délután a tévé előtt, a szomszédban, kétezerhárom volt, szeptember elseje, az első tanítási nap.
Mindegy. Csak ha néha valami felszínre hozza az iszonyatot, akkor nagyon nehéz magamat arra szuggerálni, hogy ne gondoljak rá.
Megint más.
Furcsa, ijesztő, szorongó érzéssel keltem ma is, mint tegnap.
Nyitott szemmel feküdtem és suttogva nyugtatgattam magam, hogy semmi baj és csak nyugi. Ha már elkezdtem a napot és elfoglaltam magam, semmi gond, de reggel meg este valahogy újra ijeszteni kezd valami. (hmm asszem ezt hívják pánikbetegségnek)
Tegnap Lacival Ritához mentünk. Annyira szeretem Lacit (lopott nekem tulipánt) és mégis, húsz percenként – munkahelyi és vásárlási sztorijai szünetében – amikor újra és újra megkérdezi, hogy vagyok, nem tudok épkézláb módon felelni. „Egyben.” Meg: „Élek.” Meg: „Sehogy.” És nem tudok neki mesélni arról, hogy ez a szerinte lédimermelédes femme fatale annyira szenved vergődő vívódásaiban, mintha légy ragad a ragacsos, nyúló, téphetetlen pókhálóba. Mert tulajdonképp épkézlábat mit is mondhatnék? Nézd Laci, undorítónak találom magam, de nem vagyok képes ez ellen tenni, ellentétekkel telve kapkodom a fejem, úgy gondolom, jár nekem az aktuális gyönyörű és érdekes pasi ugyanakkor eszembe jut, hogy mit képzelek, ezért a testért cserébe az…??? Ugyan már. És akkor azt mondaná, a tettetett feddéssel a hangjában, hogy de hisz olyan hülye vagyok, hogy mindjárt megkésel és fejezzem be a hülyeségeimet kurva gyorsan, mert a világ legkitűnőbb nője én vagyok, ésatöbbi, ésatöbbi… Hogy aztán a falnak beszélés megadó mosolyával azt mondhassam, persze… de én igen rövidre zárva az egészet viccel oldom fel a szitut és komolytalanul adom elő neki mindazt, amitől szétmegy a fejem és hányingerrel ébredek reggelente.
És Rita meg? Van már pasid? Nem, rövidtávra lenne, azt meg én nem akarom. Ja, elsőre az igazit szeretnéd? Nem, de nem vagyok kurva, hogy egyéjszakákra ágyba bújjak perverz pöcsfejekkel. Aha, ebben mondjuk igazad van, de ne hidd, hogy olyan ez az egész, mint az amerikai filmekben előadják, és ez igenis így működik…és itt lola úgy dönt, inkább hallgat az est további részében hallgatja régi barátja és régi tanárnője csacsogását – akik, asszem csak idő kérdése, egymás ágyában kötnek majd ki, érzik közöttük ez a demegmásználak-izzás – a képzőművészet mai helyzetéről, a régi sikeres osztálytársak jövőképéről, a cukkinis tésztáról és arról, hogy ők nem néznek híradót a szörnyűségek miatt, satöbbi satöbbi… Már megint üvegbura-effektus, ahogy Cölöp cimborám hívta ezt, együtt is egyedül, ahogy a piramis hívta.
Sebaj, most végre elindulok hogy feltegyem ezeket a napok óta írogatott idiótaságokat a blogra hogy ti is kellően megzuhanjatok.
Pápá
WhiteGloves
Alias Amelie, a montemartre-i RobinHood
