Mi minden történik napra nap, rámgördültök, felémkerekedtek perceim...?
Úgy tornyosul felettem a szeretlek, egészen odaleszek.
Éjjel Máb királyné éppen az én mellemre ült.
Milyen nagyon nehéz.
Egy kósza ötlet miatt, amin nevetek. S mégis, a felesleges apróságokhoz méltóan elefántnyira növelem magamban a lehetőséget: sosem lesz az enyém.
S akkor az azonnal a szokásos riposzt: de hiszen mindegy, csak boldog legyen.
Közhelyek csurognak ki összeszorított markomból egyre.
Mérhetetlen a teendő és mind egyszerre akarja érvényesíteni akaratát.
Olyan csókjaiddal álmodom, remegtetően jó, beteges, tudom.
Olyan volt az Empedoklész, rohannom kellett haza, M-t is otthagytam, szinte vakon kapkodtam a szívem után, hol van, ma sem tudom.
Teleírtam a telefonom első sokkomban, álljon itt tehát mindegyik.
"A természet, mely istenként jelen van mindenütt, nem szorul beszédre."
s nap mint nap tiporhat erőd le
kicsinyke féreg énmagam
de erőd alapja éppen az
végtelennyi ember ha mégis megmaradsz
s feszülve bár feléd
sosem lehetek eged
- csoda felé csodát nem emelhetek -
de rád tapasztva hordom mától e tébolyult tekintetet
hol te napként ragyogsz
s kegyelemajándék lenne ez is csupán
s végül újdonatúj mottóm, lefekvés előtti pillanatban egyszer csak ott volt a fejemben:
ez élet írta iskola
mégis élni hogy tudok
néha azt hiszem: csoda
Megviselt a dolog. Olyan elementáris erővel kap fel és pörget meg az égben ez a csoda istenség
hogy csak kapkodom fejem minden alkalommal. Hogyan lehet, hogy ha ott sem vagy - oké, most ott voltál, de nem úgy - még erősebben hat mindenben a fény, ami te vagy
hosszú ódákat arról
milyen vagy és
én mennyire
de hagyjuk most
e félbesült
dalt
mégis inkább
ennyibe'
elég az hogy
végem van
minden fronton
WhiteGlovesMoreThanEver