Tódor János
„Nem pipsó ez, gyerekek...”
– Életképek a pesti Harlemből –
Kovács Györgyinek
Az alábbiakban egy nyolcadik kerületi (Népszínház utcai) lakos történeteit olvashatják az egyszeri és megismételhetetlen peremlét (melyik nem az?!) olyan epizodistáiról, akikkel ő immár tizedik éve nap mint nap találkozik, ám ennek ellenére nem merné állítani magáról, hogy ismeri őket. Természetesen e peremlét névtelen epizodistája maga is, hiszen éppúgy a megszokás és a küzdés (az élet célja: a túlélés maga) irányítja, viszi előre mindennapjait, mint hőseiét, akik persze korántsem hősök. Azok közül, akiknek arcát igyekezett megrajzolni, remélve, hogy így biztosít nekik egyfajta halhatatlanságot, többen nem élnek már. Nem tudja megmutatni már ezt az írást a néma, összevert arcú Mongolnak, és nincs már módjában kikérni egy üveg sör mellett Lajos, a Népszínház utcai mindenes véleményét sem. Lacika, a Rákóczi tér alkoholista csarnoklakója sem olvashatja már, miként is zajlik az élet a „Csariban” azóta, hogy ő nincs többé. Legyen ez a józsefvárosi anziksz az ő ezredvégi emlékezetük.
Egy szoba-konyha
Egy szoba-konyhás lakás a Népszínház utcában. Itt élünk az asszonnyal, akit szeretek. Lavórban mosdunk és mosunk, mert a fürdőszoba romokban hever. Viszont a gázkonvektoros cserépkályha télen ontja magából a meleget.
A főfal másik oldalán laknak felnőtt és apró gyerekekkel, plusz két éjjel-nappal vonító és ugató farkaskutyával Bolondék. Szomszédaink kizárólag éjszaka élnek, este tizenegytől hajnali háromig-négyig tart a vircsaft, üvöltés, kergetőzés, labdadobálás az ebek szórakoztatására. A jó ég tudja, hogy – kivált a kicsik – hogyan bírják.
Az asszony, akit szeretek, rokoni kapcsolatok révén jutott ehhez a harmincegynehány négyzetméterhez. Amikor egy hideg decemberi napon először jöttünk föl megnézni a lakást, mindet úgy találtunk, ahogy az a korábbi lakó, a nagymama halálának pillanatában maradt. Még ott volt a néni testének kihűlt nyoma a lepedőn, használt papírzsebkendője a párna alatt, gyógyszere fiolái az éjjeliszekrényen.
Az asszony, akit szeretek, és barátom, merthogy ő is velünk volt, a komódban talált egy díszes üveg alján valami opálkék likőrt, amit annak rendje és módja szerint megkóstoltak. Nekem valahogy nem volt hozzá gusztusom.
Jött hamarosan egy ember, bizonyos Metzger úr, piros orrú borfaló, aki költségvetést készített, és ígérte, hogy még a napokban küldi a víz-, gáz- és egyéb szerelőket. Azóta is.
Az asszony, akit szeretek, Budán szeretne élni, zöldövezetben, olyan lakásban, aminek üvegből van a teteje, s a hálószoba padlóját szőnyeg helyett bársonyos, zöld pázsit borítja. Ehhez képest nálunk folyton leszakad a redőny, és napközben is égetni kell a villanyt.
Mintegy elvágyódását megállítandó, asszonyomat esténként sétálni viszem a Köztársaság vagy a Rákóczi térre, rövid, ám annál tartalmasabb túrákat szervezek a Keleti pályaudvar alagútlabirintusába. A Blahán pedig mindannyiszor ismerősként üdvözöljük, s ha éppen módunkban áll, néhány forinttal is kisegítjük, a lépcső aljában ücsörgő ügyeletes koldust.
Üzletlakó
Amikor éjjel háromnegyed tizenkettőkor leugrom munkaundoritisz ellen az Auróra utcai éjjel-nappaliba valami piáért, Üzletlakó éppen lapot oszt a feleségének. Hiába van éjszaka, az aszfalt okádja magából a nappal magába szívott rengeteg meleget. A közvetlenül a járdára nyíló üzletlakás ajtaja sarkig tárva.
A félmeztelen Üzletlakó szájából ferdén csüng alá a spangli, füle mögé fésült, elöl már erősen ritkuló, zsíros haja a lapockáját veri. Negyven körüli, hihetetlenül sovány ember az Üzletlakó, bordáira mintha úgy feszítették volna rá a sárgásbarna bőrt.
Asszonya arányos teremtés, haja lófarokban. Könyöke mellett, a fotel karfáján, becsukott, piros könyv, rajta fehér irkalap. Ebből gondolom, hogy írják a partikat.
Hogy mit játszanak, azt már nincs pofám kilesni: bármennyire is lassan megyek el előttük, maximum nyolc-tíz másodpercig tudom szemmel kísérni őket. Csak annyit sikerül megállapítanom, hogy magyar kártyával foglalatoskodnak.
Biccentünk egymásnak az Üzletlakóval, hiszen régi ismeretlen ismerősök vagyunk: naponta látjuk egymást, többnyire a Kiss József utcai borozóba, ahova ők tévét nézni járnak.
Amikor elviselhetetlen a hőség, a járdára menekülnek, közvetlenül a fal mellé rakják a kárpitjukat vesztett foteleket. Ahogy lemegy a nap, oda ül ki kártyázni, nézelődni az Üzletlakó meg a felesége.
És soha egy fölösleges szó.
Alumínium járókeret
Annyit dolgozik ez a szegény Gizi, mint a güzü – mondogatta éveken át a nyolcvanöt éves Mária néni a menyéről. Amióta megismertük, abból állt az élete, hogy reggel kitették egy székre a gangra, aztán ott levegőzött, „napozott” mindaddig, amíg a ronda tűzfal mögött el nem tűnt az éltető fénysugár. Akkor tudtuk meg, hogy meghalt, amikor Gizi, a güzü kitette a kukák mellé Mária néni alumínium járókeretét.
Hogy még az elhasznált gyógyászati segédeszköz sem emlékeztessen a már régóta nyűggé vált öregasszonyra.
Alattunk egy emelettel Ávós néni tette el láb alól Ávós bácsit. No persze nem a szó szoros értelmében, egyik pillanatról a másikra, hanem módszeres megfontoltsággal. Közel ötven évet vett igénybe a művelet. Az öregúr – nagydarab, bambán szelíd ember – naphosszat fel-alá mászkált a folyosón, Ávós néni nem engedte, hogy a lakásban dohányozzon.
Most meg mintha minket szemelt volna ki magának: immár harmadszor jelentett fel a házkezelőségnél, hogy beáztatjuk.
Van-e élet a halál előtt?! – kérdezem szemöldököm összevonva tőle, miközben a csengőre tenyerelve rikácsolja arcomba, hogy menjek le azonnal és nézzem meg, térképet áztatott plafonjára a bennünk testet öltött Gonosz.
Kishalász
A Kishalász pultosa mostanában nagyokat köszön nekünk. Nyilván azt hiszi rólunk, hogy mi is smasszerek vagyunk. Itt akadtunk össze ugyanis nemrégiben egy fegyőr haverommal és munkatársaival. A tizenharmadik havi fizetést meg a ruhapénzt próbálták éppen elverni.
A kese, halszemű kishalászos csapos nem győzött kiszolgálni bennünket. Sör, Unicum, Unicum, sör stb.
Az idősebb Varjú, merthogy az ifjabbik is ott volt, a rangidős smaszi eldicsekedett vele, hogy ő Nagy Imre akasztásánál is jelen volt. A fiatal Varjú hiába csitítgatta (Hagyja már abba apuka, hülyeségeket beszél!), nem tudta beléfojtani a szót.
Aztán a börtönőrök serkenő bajszú, huszonéves Benjaminja, aki már csontrészeg volt, sírva vallotta meg nekünk, hogy ő bizony egy ismert rockgitáros zabigyereke.
Utánaszámoltam, úgyhogy elvileg lehet benne valami. (Társai később magára hagyták, az utcán elaludt, és csak a detoxikálóban tért magához. Emiatt elbocsátották a testületből.)
Elefántcsontparti Józsi
Józsi, az elefántcsontparti, sír. Arca egy olvadásnak indult étcsoki Mikulásé. Az Egy falat, két korty borozóban megdermed a levegő, lehanyatlanak a poharat a garat irányába lendítő kezek. Zsibovits, a nyugdíjas műszaki ellenőr (ex-IKV) ritkás, ősz haját simogatja, halántéka lüktet, kiveri a veríték – Mi a fenét kell ilyenkor csinálni? – kérdezi a tekintete.
A Hosszúnak becézett, kétméter három centiméter magas mozdonyszerelő (MÁV Északi Járműjavító), akinek az elefántcsontparti fiú a melléig ér, zavartan vigyorog. Vaskos mutatóujjának begyével a pohár peremét bizgatja, aztán egy hirtelen jött belső parancsnak engedelmeskedve odarántja a könnytől áztatott ébenfekete arcot fehér ballondzsekije cippzáros zsebére. Éppen a szíve fölé.
– Ne csináld ezt, Józsika! Hát tudod, hogy szeretünk téged...
Józsi-José szipogva mered az eléje tett rizlingfröccsre – ő volt az első színesbőrű, akit fröccsözni láttam –, majd véreres, ám csillog szemeit Zsigovitsra emeli.
– Te mindig bantu négerezni engemet! Miért? Bántani én tégedet?
Az öreg Zsigó a kocsma első számú törzsvendége. Ha esik, ha fúj, nyitástól záróráig itt áll a pulttól jobb kézre eső négyszemélyes, lakkozott könyöklőnél. Azért annál, mert az esik legközelebb a fémhúszassal működő játékautomatához, aminek az ex-ikávés a megszállottja, és Józsefváros-szerte egyik legnagyobb művésze.
– Baszd ki Fatusi, már megint mi bajod van! – emeli föl kérges hangját a meglehetősen közönséges ember hírében álló Zsigovits, aki egyedüliként ebben a műintézetben olykor még egy-egy félhangos szellentés is meg szokott engedni magának. – Hát hívtalak én tégedet ide?! Ha nem tetszik a pofánk, sétálj haza a kurvádhoz...
– Most már fejezd be, Feri bácsi, oké?! – lép oda az öreghez Laci, a göndörszőke pultos, hajdani négyszeres utánpótlás-válogatott focista.
Elefántcsontparti Józsit két évvel ezelőtt láttam először. A Nagyfuvaros utca felől közeledett, egy hatvan körüli, kalapos, kiskosztümjéhez fekete horgolt kesztyűt viselő asszony karolt belé. A Kicsi presszónál megfontoltan tipegtek át a zebrán, aztán hosszú ideig nézegették a másik oldalon a vitrinben őrzött olasz irodabútorokat.
José állítólag az állatorvosira járt valamikor. Huszonhat évesnek mondja magát, de nem néz ki annyinak. Az, hogy miből (vagy kiből) él, itt lent, két méter mélyen az utcaszint alatt, senkit sem érdekel. Egyedül Zsigovits, a már Csurkából is kiábrándult, kiugrott miépes szokta zrikálni, de érdekes módon Józsit mégis mindig a nyugdíjas ikávés társaságában látni. A pókergép rettegett fosztogatója sohasem hagyja az elefántcsontparti fiút fizetni.
Mongol
A Mongol mindig úgy néz ki, mintha éppen a megelőző pillanatban szaladt volna bele egy bal csapottba. Amit aztán nyomban követett egy jobbegyenes is.
De a Mongol nem az a fajta, aki könnyen megadja magát. Mármint végleg. A Mongolt meg lehet küldeni egyszer, kétszer, többször, de legyőzni nem lehet. Olyan ő, mint Hemingway öreg halásza.
Csakhogy már az öreg Halász sem a régi. Egy Chinatown névre keresztelt kínai étterem nyílt a helyén. Reggelente álmos, vágott szemű sárga emberkék rázzák ajtaja előtt a villamossínekre a lábtörlőt meg a szőnyegeket.
Ellenben a Kishalász még tartja magát. Oda viszont a Mongolt nem engedik be. Nem mintha annak előtte a Mongol gyakori vendég lett volna ott. Ő inkább a hatlépcsős kissjózsit, vagyis a Kiss József utcai borozót szereti. Naphosszat ott ücsörög a három deci olaszrizling fölött, s a magasan a falra szerelt tévén bámulja az országgyűlési közvetítéseket. Szemben a többiekkel, ő sohasem kommentálja trágár szavakkal a politikusok megnyilvánulásait. Mongol ugyanis nem tud beszélni. Télen-nyáron ugyanaz a rojtos, szürke műszőrme bunda van rajta. Ahogy koszos csövesszatyrával – szeme alatt a duzzadtan kéklő monoklikkal – oson a fal mellett, olyan, akár egy deviáns Mikulás.
Homok és vér
A homokkal elsikált vér látványa még napokon át. A bejárattól másfél méterre jobbra. Hetekig fölnéztem a harmadikra, mielőtt beléptem a kapun. Sose lehet tudni...
Hogy kilökték vagy magától ugrott ki, az már sohasem derül ki. A rendőrség gyorsan lezárta az ügyet, a szemtanúk sugallta verziót fogadva el. Szerintük narkós volt a nagydarab srác, az anya (aki már nagymama) alkalmi barátja. Hisztériázott, fölállt a párkányra, aztán ugrott vagy megcsúszott. Ugrani akart, de közben meggondolta magát, ám megcsúszott. Fölállt a párkányra, és valaki meglökte. Már előtte leütötték, aztán kidobták. Ki tudja...
Sokan laknak ott. Állami gondozásból, javítóból, börtönből szabadultak. Olyan az a lakás, mint egy rehabilitációs szállás. A maga sajátos módján missziót teljesít. Mielőtt ez a família ide költözött volna, egy rabbi lakott ott a családjával. Most nem tudni, hogy pontosan kik és hányan.
A zuhanó talppal csapódott a betonra, lábai térdig felcsúsztak a hasába. Ezt Ávós néni mondta, hozzátéve, hogy felfoghatatlan módon magánál volt a fiatal férfi. Nem kiabált, nem nyöszörgött, hanyatt feküdt és falfehér arccal, nyitott szemmel bámulta a bárányfelhős kora májusi eget. A mentőben halt meg.
Aztán már csak a homokkal elsikált vér látványa.
Élő pénzautomata
A koldust, akinek térdből hiányzik mindkét lába, reggel kilenc óra körül szokták kirakni a Népszínház és a Bacsó Béla utca találkozásánál, a McDonald´s sarkára. Csonkjait – két barnára füstölt kötözött sonka – kitakarják, hogy nagyobb szánalmat keltsenek iránta. Román cigányok rabszolgája-munkaeszköze ez a szerencsétlen ember, aki akkor sem tudna meglógni, ha volna hozzá bátorsága, hiszen egyedül képtelen a helyváltoztatásra.
A Bacsó Béla utcában sétálunk, amikor a sötétben egy fennhangon méltatlankodó asszonyra leszünk figyelmesek. A túlsó oldalra mutogat, és sopánkodik, hogy csináljunk már valamit. Ott ül a földön a koldus, háta a falnak döntve, kabátja föltépve, és hárman dolgoznak rajta.
Egy barna prémkabátos, fekete hajú, szakállas, középkorú férfi a nyomorult arcát üti, aztán belemarkol a hajába és koponyáját a falnak csapkodja. A mellette térdelő fiú szakavatott mozdulatokkal, egy csöppet sem kapkodva, kutat a koldus zsebeiben, éppen egy zsebfésűt dob le az aszfaltra. Harmadik társuk – cifra szoknyás, csizmás, színes fejkendős nő – idegesen sétál tőlük néhány méterre, olykor felénk pislog, de nem szól egy szót sem.
– Csináljanak már valamit az istenért... – tördeli a kezét mellettünk az asszony. – Hát nem látják, hogy kirabolják?!
Mozdulni sem bírunk döbbenetünkben, meg aztán mi a fenét is csinálhatnánk... Alig fél perc alatt játszódik le az egész. Miután módszeresen kiürítették az élő pénzautomatát, a fiatalabbik férfi, akár egy batyut, a vállára kapja, úgy száll fel vele a 37-es villamosra. Mögöttük, akár egy méltóságteljes oroszlánszelídítő, peckesen lépked a prémgalléros gazda.
Lajos, a mindenes
Lajos, a Népszínház utca mindenese fekszik az éjjel-nappali bolt kirakata alatti betonperemen. Borostás, himlőhelyes arca meg-megrándul, olykor nagyokat horkant álmában. Keze ügyében eldőlt, félig teli sörösüveg, középső és mutató ujjai között csonkig égett cigaretta.
Nincs még túl késő, éppen hogy besötétedett. Lajosra ügyet sem vet a villamosmegállóban ácsorgó tömeg, legfeljebb azok méltatják figyelemre, akik a péküzlet előtt várakoznak türelmetlenül (nem szeretnének lemaradni a nyitott ajtóval várakozó 28-as villamosról).
Amikor néhány órával ezelőtt arra mentem, Lajos egy söprűvel és egy sörösüveggel a kezében egyensúlyozott az újságosbódé mellett, s a pavilon falára kifüggesztett pornólapokat sunyin vizslatókat igyekezett rábeszélni arra, hogy ne csak a szemüket elégítsék ki.
– Nem bámészkodni köll itt, nem pipsó ez, gyerekek... – mordult rájuk. Egy apró, szemüveges emberke, annyira zavarba jött ettől, hogy addig vacakolt, amíg becsukódott orra előtt a villamos ajtaja.
Lajos kora reggel kezdi a műszakot: söpri az üzletek előtt a járdát, kihúzigálja a lépcsőházakból az út mellé a kukákat, széthajtogatja, majd összekötözi keménypapírban utazó állandó kuncsaftjainak a dobozokat. No és persze mindeközben folyamatosan iszik.
Ő nem jár le az Egy falat, két kortyba, sem más közeli italmérésekbe, Lajos kocsmája az egész Népszínház utca. Sör, pálinka, kenyér, felvágott, esetenként 2-300 forint egész napi fáradozásának jutalma. Lajos, a mindenes télen-nyáron az utcán él, gyakorta ott is alszik, mintha a Népszínház strasse legalábbis Bombay-ban, vagy más forró égövi tájon lenne. Napközben ott hunyja le a szemét, ahol eléri a delírium képében érkező buzgóság. De, csodák-csodája, ő sohasem náthás, pedig derekáról mindannyiszor felcsúszik az ing, amit a zord időszak beköszöntével is legfeljebb csak egy ócska pulóverrel egészíti ki. Lajosnak alighanem veséje sincs, mert hogy mája nincs, az egészen biztos.
Estére, ha marad rá ereje, behúzódik a házba, a lépcsőház alá, ahova állandóra van bejelentve. Hetente egyszer a jószívű házmesternél fürdik, hálából felmossa helyette a lépcsőházat, kimossa-fertőtleníti a kukákat.
Lajost szeretik errefelé az emberek.
Valahol Dominikában
Elcsípett párbeszéd-foszlány a Népszínház utcai Eldorádó sörözőben, ahol – lévén szomszédságában egy hegedűreparáló – sok cigányzenész megfordul.
Első férfi (őszülő halánték, aranykeretes szemüveg, öltöny, fehér ing, fehér ballon, nyúlszőr kalap; hatvan körüli, vékony figura): – ... Hát érdemes spórolni, tesó...? Hogy úgy járjál, mint a Dezső...
Második férfi (kopasz, kövérkés ötvenes, barna, halszálkás dzsörzéöltönyben): – Ja...
Első férfi: – Tudod milyen szarrágó volt szegény, az isten nyugosztalja (keresztet vet). Egy kólát is sajnált magátul...
Második férfi: (bólogat és krákog)
Első férfi: – Hol is voltunk, nem emlékszel? Amerikában, az biztos, Közép-Amerikában valahol...
Második férfi: Ja, ja...
Első férfi: – Valami karneválra hívtak bennünket játszani, valahol Dominikában, vagy hol... Hajóval mentünk Mexikóból.
Második férfi: Ühüm... ja...
Első férfi: Volt szépen napidíjunk, hetven vagy nyolcvan dollár. Mi a Gézával állandóan whiskyt ittunk kólával, de az a lekvár Dezső még a kólára is sajnálta. Emlékszel rá, milyen volt, gyűjtögette...
Második férfi: Ja, ja...
Első férfi: – Aztán hozta haza, hogy berakja a bankba... Akkor is, te is ott voltál akkor velünk, nem? Tudod, lementünk a kikötőbe...
Második férfi: (bólogat): – Ja...
Első férfi: – A Dezső is bejött a bárba, de akkor se kért semmit... A pénzét számolgatta. Hát nem az lett a veszte!
Második férfi: Ja, ja, ja...
Első férfi: Azt szúrhatták ki a feketék. Emlékszel, milyen környék volt az! Mi sem voltunk normálisak, hogy oda mentünk piálni. De hát többen voltunk, emlékszel? Te, a Géza, én meg a Kálmán. Na meg a Dezső. Annyit azért nem mertek megtámadni...
Második férfi: Ja...
Első férfi: – De az a hülye Dezső, a hant legyen neki könnyű (keresztet vet), kiment a kocsma elé. Mi nem figyeltük. Nem bírta szegény a füstöt, rossz volt neki a tüdeje...
Második férfi: – Ühüm...
Első férfi: – Ott találtuk meg egy autó mellett a földön. Agyonszúrták.
Második férfi: Ja...
Első férfi: A pénzéért gyilkolták le, azért a rongyos pár száz dollárért. Pedig micsoda klarinétos volt, mi! Hát azért mondom én, egészségedre, komám, hogy nem érdemes megvonni magadtól...
Második férfi: – Ja, ja...
Kínai opera
Alighanem Balaton koncert lett volna a Napházban (Khamorro), de a bejárat előtt ácsorgók azt mondták, elmarad. Hogy miért, azt nem tudta senki. Péntek este volt, tanácstalanul tipródtunk a roma kultúrház előtt, amikor egy taxi fékezett mellettünk. Egy fiatal kínai férfi meg egy magas, hosszú lábú, vörös hajú nő szállt ki belőle. A kínai nevetve rázta a fejét, miközben kék foszforeszkáló ruhás partnere egyik kezével a férfi nyakába kapaszkodott, a másikkal meg a combján fölcsúszó ruhája alját húzogatta lefelé.
Mindeközben szép lassan araszoltak felénk, mert a srác, maga után vonszolva a belé csimpaszkodó nőszemélyt, folyamatosan hátrált. Ahogy közelebb értek hozzánk, a Napház neonjai megvilágították az arcukat. Rögtön észrevettük, hogy a kínai be van nyomva rendesen, hang nem jött ki a torkán, csak vigyorgott. Rejtély volt az is, hogyan lát ki azokon a duzzadt, ferde réseken, amelyek mögött valahol pedig biztosan ott ülnek a szemei. Dülöngélni viszont nem dülöngélt, mivel a szenvedélyes amazon most már két kézel markolta a vállát, és megpróbálta megcsókolni. Erősen festette magát a némber, de hiába volt az arcán fél méter vastag a vakolat, ilyen közelről jól látszott, hogy már helyet követel magának a nap alatt, mint megannyi sörét, a borotva után kiáltó borosta.
Nemcsak a kínai nem vette észre, hogy a csaja voltaképpen egy sudár termetű fiú, de Matyi haverom sem hitt nekem és a szemének. Csak a fejét csóválta. s azt mondta, az nem lehet, hogy egy férfinak ilyen jó lábai legyenek. A hímek különben sem szoktak tűsarkú topogóban járni, meg mostanában nem növesztenek vállig érő szőke hajat sem. Szó se róla, ismertem el férfiasan, mi is ráhajtottunk volna, ha úgy be lettünk volna mocskolva, mint Lao Ce Népszínház utcai reinkarnációja.
Mi nem akartuk rontani a transzvesztita üzletmenetét, ezért aztán diszkréten elindultunk a Napház szomszédságában található Kicsi presszóba. Még le sem telepedtünk, amikor nyílt az ajtó, s az előbbitől semmiben sem különböző bamba vigyorral az arcán, belépett kínai barátunk. Lihegett, fújtatott, s ebből nyomban megértettük, hogy sikerült neki a télak. S valóban, hiába lestük az ajtót, a hímnemű lány nem jött. Már-már azon voltunk, hogy asztalunkhoz invitáljuk az alkoholtól megviselt ábrázatú felebarátunkat, amikor az egység füstbe vesző traktusából rövid, számunkra komikus artikulációjú, mégis határozott hangtöredékek törtek maguknak utat. Az ifjú kínai, mint egy zsinórba kapaszkodott beléjük, s foglalt helyet két honfitársa és rengeteg sör mellett.
Egyszer csak az egyik kínai fölállt, odament a félrecsúszott parókás orgonistához, aki pillanatokkal előbb fejezte be a Kombiné, kombiné, csipkés kombiné című örökzöldet, és mondott neki valamit. Ezzel egy időben egy ezer forintost helyezett a billentyűzetre.
Az orgona úgy búgott, vinnyogott, mint egy begerjedt szintetizátor. A kínai férfi jobb karjával előre mutatva, akár egy szocreál Mao szobor, átszellemült arccal kezdett el énekelni. Nyakán és homlokán kidagadtak az erek, s néha már olyan magaslatokban járt, hogy attól féltünk, elszakadnak a hangszálai. Két kollegája, akárha áramütés érte volna őket, talpra szökkent, s alkalmi kórust alkotva hozta az énekessel a refréneket. Vagy félórán át hallgatta szájtátva a Kicsi presszó alulszocializált közönsége a kínai népi operaáriákat.
A kulturális forradalom, ha némi késéssel is, megérkezett a Népszínház utcába.
Travolta, a strici
Éjszaka éktelen csörömpölésre riadunk. Kitépek a konyhába – onnan jött a hang –, s majdnem belegázolok az üvegdarabokba. A konyhaablak üvegén öklömnyi rés. A corpus delicti, egy Denim arcszeszes üveg, az asztalon landolt. A szemben lévő, Auróra utcai második emeleti lakás ablakából két fej vigyorog, majd amikor észrevesznek, húzódik hirtelen vissza. Travolta, meg a dagadt, tetovált cimborája.
„A rohadékok”, dörmögöm csak úgy magam elé. Üvöltözni velük, kivált most, hajnali fél háromkor, nem igazán lenne ildomos, hiszen éppen az ő ablakuk alatt parkolunk. Alighanem megnézhetnénk reggelre a kocsit. Nyolcadik kerületben lakó ember ilyen esetben nem gondol a rendőrségre. Ha esetleg mégis úgy döntene, hogy riasztja őket, akkor 1.) nem jönnek ki, 2.) ha mégis igen, akkor abban úgysincs köszönet (a tanúvédelmileg meglehetősen tanácstalan közegek tuti, hogy utóbb becitálnak, szembesítenek etc., márpedig neked itt holnap is élned – és lehetőleg nem meghalnod – kell).
A nyírségi klán éppen két esztendeje foglalta el a velünk szemközti, üresen álló lakást. Addig csak Michael Jackson mosolygott ránk rendületlenül egy félfalnyi óriásposzterről, azóta viszont a szabolcsi Travolta vigyorgó pofájára, falcolásokkal és sósavval kiradírozott tetkóhegekkel kidekorált, sitten kigyúrt meztelen felsőtestére van módunk nap mint nap rácsodálkozni.
Kedvenc foglalatossága, hogy órákon át köpködi alant a gyalogosokat. Amikor talál, s ilyen gyakran van, infantilis öröme leírhatatlan. Kizárólag férfiakra, gyerekekre céloz, a mit sem sejtő nőknek azt ordibálja, hogy minden pozitúrában megdugná őket. Akár onnan fentről is. Ha néha egy-egy öntudatosabb egyén vissza szól neki, és elküldi a jó anyjába, az az ismételt nyál mellé csikkel teli hamutartót, rosszabb esetben szaros pelenkát kap a fejére, nyakába.
Travolta foglalkozására nézve strici. Esténként fényes, zizegő, lila dzsoggingot ölt magára, és akár a hivatásának élő háremőr, tereli maga előtt a József utcai placc felé a lányokat.
Csakhogy Travolta nem eunuch. Olykor akaratlanul is szemtanúi vagyunk, hogy ott térdel előtte valamelyik fogságba ejtett, előjátékként pofonokkal puhított, szerencsétlen teremtés. Máskor az ablakpárkány alatti heverőn avatja fel őket.
Erikát, akit naponta többször is üvöltve rendel magához, három hete idomítja ez a vadállat. Az első héten még gyakran hallottuk a lány sikoltozását, láttuk, ahogy szipogva–duzzogva áll hosszú percekig a függöny nélküli ablak előtt.
Többször is feljelentést tett már egy-egy bátor lakó, de csak nekik lett rosszabb. A rendőrök Travoltáéknál mindent rendben lévőnek találtak, viszont az egyik szomszéd másnap reggel, kerekek nélkül, alátéglázva lelt a kocsijára. Erika és a másik, szőke hajú lány, akinek a nevét nem tudjuk, azóta is szorgalmasan hordja föl a kuncsaftokat.
(Jó két hétre rá, hogy mindezt leírtam, Travoltát végre lekapcsolták. A Mai Napban olvastam, hogy korábban már nyolc évet ült üzletszerű kéjelgésre rábírásért, azaz futtatásért. A cikk szerint a Keletiben szedte föl a lányokat, azzal, hogy olcsó albérletet tud számukra. Erőszakkal, fenyegetéssel vette rá Erikáékat a „munkára”. A lányok szobára vitték az ügyfeleket, s míg folyt a műsor odabent, Travoltának volt ideje átvizsgálni a palimadarak kabátját, táskáját. Aztán meg úgy tett, mint a rosszkor betoppanó, feldúlt férj, és még a meglepett, menekülő delikvensek voltak hálásak, hogy megúszták verés nélkül.)
Pisi? Kaki? Szex?
– A fikának nincs szaga! – zárja le a filozofikus magaslatokban szárnyaló vitát Matyi, a félig orosz munkanélküli építész. A Rákóczi tér egyik alacsony betonasztalánál ülünk, üvegből isszuk a sört. Szombat délután van, talán november, fél kettő lehet, nemrég zárták be a vásárcsarnok kékre festett ajtaját. Nem igazán nézik jó szemmel errefelé a csoportosan ejtőző parasztokat, ahogy a romák a náluknál fehérebb bőrű magyarokat nevezik, de ilyen idő tájt a tér veszélytelen hely, hiszen a pesti Harlem is ebédel. A lányairól és stricieiről elhíresült terecske amúgy a romák territóriuma, a magát kibicnek álcázó betolakodót rövid úton elküldik az anyjába, ha magáról megfeledkezve belebámul az ezres alapon kártyázó alvilági betanított munkások lapjaiba.
Tőlünk húsz lépésre egy ugyanilyen asztalra támaszkodik a húszas évei elejét taposó tömzsi, vastag nyakú májer, avagy lányfuttató, fehér zizegős dzsoggingfelsőjének félig feltűrt ujján két vastag piros csík. Egy nála jó két fejjel nagyobb, de nem kevésbé dagadt kollégával cserél eszmét, közben meg oda-odales a járdán ácsorgó farmerszerkós, rövid hajú lányra. A tizenöt-tizenhat éves forma nyakigláb teremtés mintha púpos lenne, nyakát behúzva, hasát előre tolva téblábol. Ezt a rossz tartást igazán akkor lehetett látni, amikor az előbb elment egy aranykeretes szemüveges, autóstáskás nyugdíjasforma faszival.
– Nem megmondtam, hogy üljél már le! – rivall rá egyszer csak a mopszli varacskos disznó, akinek leborotvált koponyáján úgy csillognak a sörték, mintha kisuvickolták volna. Múltkor neveztem el magamban így, amikor a téren mentem át, s már messziről láttam, hogy veri a lányt, aki arca elé tett kézzel próbált menekülni előle.
– És aztán mi történt? – szól közbe Nabó, a fehérvári asztalos fiú, s látom, hogy idegesen meg-megrándul a szája.
– Egy kutyás ember mondott neki bátortalanul valamit, de nem hagyta abba. Háromszor ütötte meg, a lány elvesztette az egyensúlyát, rácsuklott a bal lábára, mire a vadállat elkezdte rugdalni a hátát meg az oldalát...
– A kurva anyját... – mondja Nabó, akinek hét hete halt meg rákban a mamája, s azóta se lehet bele lelket verni.
Egy másik strici állította végül le, mert már egyre többen megálltak. Persze senki sem mert vagy akart közbelépni. Nabó olyasmit dörmög, hogy most azonnal menjünk oda és rúgjuk le a mocskot, de Zsolt, aki éppen Hamvas Béláról értekezik Matyinak, leinti: – Csak nem akarsz lesüllyedni ezekhez... – csóválja a fejét.
Sanyi most érkezik vissza a föld alatti nyilvános vécéből, s már messziről vigyorog:
– Képzeljétek, azt kérdezte tőlem a vécésnéni, hogy „Pisi? Kaki? Szex? Mit parancsol fiatalember?”
Robi, a vállalkozó
Ahogy Robi bejön a térrel éppen átellenben lévő József körúti OTP-be, úgy csak a legnagyobbak tudnak. Keresztapás filmekben vannak ilyen hosszan beállított, aprólékosan kidolgozott bejövések, csakhogy azokban ritkán érkezik gengszter apuval az asszony, gyerek aztán meg soha.
Persze Robi de jure dehogyis gengszter, mindössze három játéktermet, mit termet, szobát üzemeltet a nyolcadik kerületben. A maga húsz-huszonöt gépével korántsem tartozik ő a nagymenők közé.
Robi talpig feketében virít, akár egy dzsánki újságíró, vagy egy elvetemült Cure rajongó a nyolcvanas évek végéről. Pedig nyomban lefejelné azt, aki ilyesmiket mer feltételezni róla, tőle aztán fölfordulhatna az összes narkós geci. Utálja őket, mint a szart. Már kora délután ott hiénáznak kiéhezve nála, alig lehet tőlük odaférni az automatákhoz, várják Hasszánt, a jordániai neppert. Hasist hoz nekik általában, mert ő világosan megmondta neki már az elején, hogy tűt nem akar látni egy szemet se. Még csak az kellene, egy utcányira a Pogány József utcától, a nyóckerületi kapitányságtól.
Így is alig várják, hogy alávághassanak, a lakók folyton följelentik, mintha ő tehetne arról, hogy a játékteremre rátelepült egy éjjel-nappali, s az utca egész éjjel tele van ordibáló részegekkel. Azt is elmagyarázza Hasszánnak, hogy odabent meg ne próbáljon, és nehogy ide hozza a nyakára a palesztin haverjait, mert neki is vannak régi sittes spanjai, ha véletlenül nem értene a szép szóból. Akkor majd legfeljebb keres valaki mást, akitől olcsón veszi a dollár. Hasszánnal különben a Bérkocsis utcai Aladdin nevű arab étteremben ismerkedtek meg, amikor az még egy menő helynek számított. Sok arab meg török kamionos járt oda a kilencvenes évek elején, mikor az volt az egyetlen ilyen hely Pesten. No meg persze a Keletiben seftelő főképpen egyiptomi meg szír pénzváltók.
Különben sincs itt akkora kereslet az anyagra, mint mondjuk a diszkókban, a roma ifjúság inkább a játékgépeket kultiválja, mint a füvet, azokba szórja a pénzét.
– Kérem a személyi igazolványát – mondja Robinak az ügyintéző. Ő sokáig keresgél bokáig érő sötét malaclopója zsebeiben, aztán színpadiasan a homlokára csap: – Hát nem a kocsiban maradt! – Majd a haját simogatná kényszeresen, de az nem megy, mert hogy Robi erősen kopaszodik. A kocsikulccsal a mobiltelefont a előrántja, majd laza mozdulattal hajítja baseball sapkás fia mellé a szivacs ülőkére. Ezután smukkokkal teli asszonyát szalajtja a sötétzöld BMW-hez, ugyan már hozza ide neki azt a személyit.
A negyven körüli Robi hat éve egy rom Ladával kezdte, aztán ahogy striciből vállalkozóvá avanzsált egyre jobbak és nagyobbak lettek a járgányok.
– Hatot tennék be, csókolom – mondja a melírozott hölgynek, akinek a haja kivételével mindene, ruhája, körme, tolla lila színű.
– Hatszáz dollárt? – érdeklődik a csupa lila asszony a pult mögül.
– Hat rongyot, hatezret, édes – válaszolja Robi, és önelégülten vigyorog hátra a sorban mögötte lévőkre. A pénzt így veszi elő, hogy mindenki lássa, majd hosszában tartva pörgeti át az ujjai között. Vastag köteg, csupa öt meg tíz dolláros.
– Na, mi volt az iskolában, kisfiam? – kérdezi fennhangon a gyereket, miközben átadja a pénztárosnak a bankókat. – Remélem, volt dicséret...
Csarnoklakók
– Ne mondd nekem azt, hogy mole, oké? – fordul idegesen forgatva a szemeit Csabához Gizda, a pszichopata maradékivó. Gizdát mindenki utálja itt, a Rákóczi téri csarnokban, mert gusztustalan és levakarhatatlan. Nem az a baj vele, hogy tarhál, hiszen azt sokan művelik a csarnoklakók közül, hanem ahogy teszi. Gizdát Sejknek köszönhetjük, ő hozta a nyakunkra, amikor meghívtuk egy fröccsre. Sejk csupa sár volt, vérben úsztak a szemei, mintha hetek óta nem aludt volna egy szikrányit sem.
– A Kelenvölgyben töltöttem a telet idáig, állatokra vigyázok, ott alszom velük a pajtában. De most be kellett jönnöm, mert a főnököm üzent, razzia lesz a hét végén.
Sejknek, aki majdmindig katonai álcaruhában járkál, s a forró nyárban turbánszerűen kendőt köt a fejére, az a fejlövése, hogy ő a kábítószer ellenes osztály munkatársa. Amikor rájön a hoppáré, azonnal szolgálatba helyezi magát. Sokáig egy farkaskutyával jártak nyomozni.
Csaba haverom, aki egy vidéki, roma tulajdonban lévő panzió éttermének az üzletvezetője, sehogysem érti, mi a baja Gizda mesternek a moléval, amikor az szerinte egy kifejezetten pozitív megszólítás.
– Mintha csak azt mondanám neked spanyolul, hogy hombre – próbálkozik Csaba, de Gizdát ez nem különösebben hatja meg.
Nagy nehezen sikerül rábeszélnem Sejket, hogy cipelje magával.
– Emlékszel Lacira? – áll meg mellettünk Buszos Pista, aki most éppen pohár-leszedőként adja elő, de volt ő már üzletkötő is. Az egykori békávés pilóta, aki a csarnok mögött lakik, egyebek mellett arról közismert, hogy a legutolsó csarnoktűz alkalmával ő riasztotta a tűzoltókat.
– Hát a Laci füstmérgezésben meghalt – mondja, meg sem várva a reakciómat. – Az ágyban dohányzott. Mire a Pogány József utcába kiértek a tűzoltók, és rátörték az ajtót, már nem élt.
Hát hogyne emlékeznék Lacira. Szőke, gyerekképű fiatalember volt, olyan harminc év körüli, de amikor jó passzban volt húsznak se nézett ki. Viszont mikor időnként elkapta a gépszíj, ivott és csövezett, na olyankor aztán gyűrött volt az arca, mint a vasalatlan ruha, és kilátástalan a tekintete, akár egy halotté. Évek óta ismertem, de beszélgetni nem beszélgettünk soha, legfeljebb köszöntünk egymásnak, amikor elvitte előlünk a poharakat. Élete, akár egy szinuszgörbe: amikor jóra hozta magát, olyan volt az oldalt elválasztott szőke hajával, égszínkék szemével, akár egy ministránsfiú. Pályája csúcsán a pult mögé is beengedte a tulaj, mérte a bort meg a sört, és olyankor nem ivott egy kortyot sem.
– Beteg volt szegény – folytatja a beszámolót Pista. – Mi hordtuk föl neki a kaját. A Béla, tudod, az a nagy darab, vidéken melózott, ő engedte meg neki, hogy a kéglijében húzza meg magát. Én vettem észre, hogy jön ki a füst az ajtó alatt.
Laci már a sokadik látásból ismert halottam a pesti Harlemben eltöltött évek alatt: először a Népszínház utcai Üzletlakó tűnt el, aki a nyári fülledt éjszakákon a járdára kitett ócska fotelben szokott ücsörögni. A csarnokból ismert ismeretlen ismerősök közül szinte egy időben adta meg magát Százéves, a szabómester, akinek vállig érő ritkás ősz haja volt, aztán Francia, a maradékevő, aki mindig Villon Nagy Testamentumát szavalta, és állítása szerint valamikor francia szakos egyetemista volt. Az usankás, műszőrme bundás kukázót, a Kiss József utcai hatlépcsős borozó Mongolját sem láttam már évek óta. Nála jámborabb és védtelenebb embert keveset ismertem, pedig a Józsefvárosban az ilyenekből nagy a felhozatal.
Szép Szőke Herceg, akinek saját szobája van az Üdvhadsereg üzemeltette egykori Lordok Házában, a Dobozi utcában, úgy tudja, hogy a Mongolt szkínhedek rugdalták agyon.
– Nyáron történt, a Teleki téren, ahol az egyik bokorban lakott. A kutyások találtak rá. Megváltás volt az neki. Már föl se tudott kelni, annyira beteg volt. Mi vittünk neki olykor meleg levest, meg kenyeret, a telet úgyse érte volna meg...
(1999)
