elindult a börtönkutatás.

fiatalkorúak regionális büntetés-végrehajtási intézete.

aztán eljöttünk. akkor nem esett még le. mirella szerint sokkban voltam.

aztán ezt írtam a vonaton:


Jaaj, Zsuzsi.Úgy szeretnék most neked sírni egy kicsit, úgy, nagyon. Mert az ilyet azt veled szoktam megsiratni. Majd egyszer fizetnem kell nálad egy olyanért, de most még ingyen dideregném el neked.
Hogy megemésztem.
Meg nem is fáj.
Csak ahogy testemben még rejtezik, úgy rugdostam ki - önszántamból - Ártatlanságot a szívemből.
Nincs ebben semmi különös. Vannak ilyen nehéz ügyek. Meg hogy nem vagyok meglepve. S jobb nem fogalmazni szóvá, ha nincs rá, csak gennyesül kommersz.

Csak remélni tudom, hogy a farpofaszorító félelem, a szívetfacsaró tekintetek, a dideregtető végigmustrálások talán építenek bennem valamit. Persze, igen, áramlat-élmények, de jó az nekem, ilyen módon komplexszé tett személyiség?

Mámoros tekintettel, koordinálatlanul vonaglanék hangos zenére, vagy önfeledve játszanék a kicsivel, vagy gépszerű éhes mohósággal tépném valakinek - mindegy kinek - a húsát egyre magamba. Az alsó ajak puhasós ízét fokozni véresre-harapással. Erőszakosan irányítani egy kezet, hol szorítson meg.

Hogy érezzem, élek.
Öntudatlansággal érezni magam újra valami emberszerű lénynek, vagy pont állatnak. Csak testem működjék túl, ne az agyam.

Aludni kéne. Az hatásos.
Naigen. Ő is ezt mondta. Húszéves fiú sárgászöld nagy szemeivel. Nyolcból három és fél év még vissza.
Kéjgyilkos.





aztán másnap is írtam:




Nem tudom, valóban feldolgoztam-e, vagy csak szép módszeresen lefojtom.
Arcuk egyre megjelen előttem, bevillan egy-egy szavuk, azt a buta tyúklábmintát, azt a fura zöld formátlan anyagot látom mindenütt. Meg a szemeiket. És azt az egyetlen végigmérését.
De azon túl, hogy percenként úszik elém a sárgászöld tekintete, a hosszúhörmű kezén olykor megcsörrenő bilincse, jutnak eszembe az enyhén inkoherens szavai, betegtűzű szeme, mindezen túl nem érzem magam "megzuhantnak".
Csak... lecsendesedtem.



tegnap írtam:

Megviselt az éjszaka, hogy csak az arcaik peregtek egymás után elém álmomban. Fura gyomori idegesség. Bármikor szembejöhet bármelyikük. k. csaba akkor szabadul, amikor én diplomázom. életesemény, mi?






ma meg,
csak gondolok rájuk mindig-ismét.
kérdezhetitek, miért vállaltam, ha ennyire megvisel, én is kérdezem. és válaszolom magamnak, megértés.

mosok, teregetek. gondolkodom. meg akarom érteni. hogyan, mit, miért tettek. mert oka volt mindegyikük tetteinek. aki aputól látta, annál is, meg annál is, akin eluralkodott patológia. hallom a saját szavaim, ahogy meséltem másoknak, "képzeld el, a fiú, ha a buszmegállóban beszélgetnétek, szimpatikus lenne, jófejnek, meg helyesnek is mondanád." (persze, hisz miért is lenne bárki arcára írva, mi lakik benne) és a sporttól kigyúrt, a butazöld rabruha nyakánál nyitva, látszik a vastag, erős csuklyásizma. akkor át is futott, emlékszem, az agyamon, hogy rendben van, hogy bilincsben ül itt és érzem, hogy nem bántana, de ha akarná, csak felpattanna és összebilincselt karjai egy mozdulatával leüthetne.

álltunk kinn a "közösségi szoba" ajtajánál, ő meg a rács mögött várta, hogy kiengedjék a folyosóról, be az interjúra. kiengedik, megáll tisztes távolban tőlünk, a világért sem tenne egy félreérthető lépést, de véletlenül elkapom a tekintetét, ahogy farkaséhséggel végigfuttatja rajtunk a szemét.

furán húzza ki a széket a karperec miatt, leül, eleinte kínosan ügyel a szavaira, keze az ölében, az asztalt, vagy jegyzetelő kezem nézi. aztán, ahogy belelendül, felenged, úgy veszi fel kezeit az asztalra, összekulcsolja, egymásba simítja, beleköhög. sokat köhög. egyre gyakrabban néz a szemembe, mirelláéba. meg is marad bennünk, míg élünk. a szigorú magázásból önkéntelenül vált tegezésre. a szavai kezdenek itt-ott ellentmondani egymásnak. intelligens. egoista. felsőbbrendű. erőt sugároz és határozottságot, ugyanakkor a szemén látod, hogy beteg. olyan elcseszett leírni, hogy: pszichopata. (az intézeti parancsnok pedig viccelve használja ezt a szót. amúgy is, olyan mint egy játékmackó, vagy kisgyerek. öltönyben ugyan, de hintázik a székén és humorizálva kéri be névről a srácokat, aha az jó lesz, amaz meg, de kár, hogy nincs itt, pedig az mit csinált, érdekes lett volna...)

vagy a másik. derékbilincsben mozgatják, annyira veszélyes állítólag, mégis az interjú közben többször láthatóan meghatódik a kérdések, emlékek súlya alatt, majdnem sír, halkan beszél, hangja elhaló. divatos cipője orrával húzza ki a székét, nem tud mozdulni a bilincstől, egyszer valamire mondja is válaszul, felemelve kezét, csörren a lánc, hogy: "mer' ebbe' vagyok..." tizenegyenen testvérek, és mikor kérdezzük, miért került be, nem a bűntényt mondja, hanem, hogy: mert nem hallgattam anyukámra...

elég már. felidézés. fáj.

majd még... majd. csak ki kéne bőgni, be kéne rúgni, vagy valahogy feldolgozni. tegnap megöleltem nagyon barátnőm férjét, mert ilyenkor férfit kell ölelni.
pénteki tököl lemondva, mert becker és mert nagy arra most a médianyilvánosság. de nov. 7. kecskemét. persze ki fogom bírni, meg ref a szakmai életrajzomban, csak épp emellett nem tudom, hogy jobbít avagy megnyomorít...

ismét
greygloves...