szégyellős exhibicionista

átmeneti megoldás. az vagyok. folyamatos tranzit. mindig csak várakoznak itt. se nem utazás, se nem érkezés, se nem otthon. ahogy én sem tudok otthon lenni sehol, a kuckóhoz túl rideg az itteni, túl idegen az ottani szoba. bár az legalább gyönyörű most. csak azt szeretnék most, szépséget. hétvégén azt hiszem festek újra. nagy fekete kartonra csak arannyal eszenciális, örök vonalakat, miket mindig úgy keresek. az elemi valamit. várom. tranzit.
akarat és terv és cél megszűntek, nihil van csak és várás. semmi sincs. öröm és fájdalom a hideg esők elől takaróm alá bújtak, orruk kedvesen kikandikál, de köszönik szépen, ma nem akaranak iskolába menni, csak a kakójukat akarják mert kényelmes nagyon az új párna, én meg nem forszírozom, ha maradni akarnak, hát maradjanak, csak ne forgassák fel a kolit. meg ha már úgyis otthon tespednek egész nap, igazán felmoshatnának a szobában meg valami könnyű vacsorát is nyugodtan összedobhatnak. de ők csak kőpapírollóznak a takaró alatti puhalangyosságban. ha késő este végre fáradtan melléjük bújok, alig férünk. hideg lábujjaim érintésére sikonganak, aztán hosszas fészkelődés után elég békésen hagynak aludni, tarkóm alá kúsznak, kényelmes fészkük a sokadik variációban visszatérő álom. nem hajlandóak megmondani, mikortól lesznek hajlandóak végre felvenni a munkát. sztrájkidőben - mint egy hatvanas évekbeli riportműsor. vitray tamással.