szégyellős exhibicionista

az a sok kilométernyi lépés tegnap
leírni nem tudom milyen tisztító volt, ha valahi ki tudja számolni, küldje el, mennyi kilométer az: üllői út nyolcvankettő (izgató aura) - végig az üllőin a kálvinig - tovább az eltejogikar felé, hosszan kanyarogva valahogy a ferenciekig, föld alá, föld felé - ki a hídig - rajta át - lekanyarogni a hídról hosszan - rakparton suhanó biciklisek mellett - végig - lánchíd - fel - át - megállni kétszer - le a hídról - korzó, turisztsz - vissza az erzsiig - ferenciek - astoria. vagy két óra volt. tényleg érdekel, az kilóra mennyi. kábé per sacc megnéztem, hat és fél-hét körül lehet. király.

fújt a szél és többször szemetelni kezdett az eső, de ha zuhogott volna is, menni akartam, eltántoríthatatlanságomtól elállt az eső, de a szél direkt jól jött, szürke volt minden és töprengett még az ég is. bekukucskáltam az építkezést körülvevő forgácslapok között, nagyon mélyen csövek, nagy, íves épület lesz valahol az üllőin. szám a fülembe szóló dalok (under the gun) szövegét formálta. igazából nem is tudtam, hova akarok menni, még menet közben találtam ki. francesco, nem. ervin, nem. megyek tovább. jó volt csak egyre fáradva, lassabban róni az utakat. igazából még csak nem is gondoltam semmire. haiku. kicsit visszatért azért oda a fonál, ahonnan indultam, ahol vagy, hogy szeretlek, úgy vártalak látni, majd valamikor, féltékenyen őrzi minden látásodat előlem az idő meg a kibaszott körülmények, csendben szakadni csak bele, ne zavarni vele senkit, persze hogy minden rendben, köszönöm, és te hogy vagy, aha, igen, sikeres vagyok, köszönöm, ugye milyen jól is nézek ki, nem sokat jelent, ha te mondanád, ha nem lenne öniróniám, mindegy. széles ívbe szarok a véleményére egy-két embernek. amúgy tényleg jól vagyok, csak félkész. az utolsó kordonblő a hűtőpultban. hú de szimbolikus. az erzsin eszembe jutott, hogy mikor mentünk, életemben egyetlenszer, hármas kötelékben mentünk a tűzijátékra augusztushuszadikán, akkor a hepaj után már nagyon szerettem volna leülni, fáradt voltam, valami tízéves körül, de menni kellett, és egy néni ment az erzsébet híd láncán felfelé. egész a pillér tetejéig ment. nem értettem. mondom, hárman mentünk és egyszerű emlékből kibaszott szimbolizmust kanyarított azóta az élet: hárman mentünk, anyám, én, meg a zoli, frissházasok voltak etussal, aki otthonmaradt a gyerekkel. nagyon imádtam a zolit. na bumm, most is van egy, egy másik zoli. ez jutott eszembe a híd közepén, ahol álltam, mert kiszámoltam hogy épp a közepe legyen. és hogy beemeljük sétaútvonalaink közé az erzsit, mert jobb mint a lánchíd. bódultan néztem az örvényeket utána a lánchídról. beleszédültem. korzón kerülgettem a turisztsz, aztán már hívott mirella, és visszaminősültem napifunkcióimmá.