nincs a dunaparton. nincs ott tulajdonképpen semmi. csak a fodrozódó örvénylő kavargó önmagába visszaforgó mélybecsavarodó tekergőző tükrös selymes nyugtalan vízfelszín. szeretem nézni, beleszédülök, emlékeztet - rám.
egy szóért mindent de nincs kinek, távol van minden, pedig itt van a világ elvileg az ölemben, cirkulál szépen, immaterialitásában is bájosan az áramlások terében.
de ha már információs társadalom, akkor én inkább az időtlen időt érzem.
leminősülünk lassan.
ma hétkor egy középszerű filmet kezdtem nézni, hogy ne gondoljak oda ahol. nem lehetsz ott, az nem a tied. sárga műanyag szalag veszi körül: magánterület. /magán én is elterülnék, csókolom, kedves művész úr, de ön a) nem olyan hiperérzékeny mint amilyennek hittem b) nem tudja mik a lehetőségek a történetben/
de ne félj, lola, ezt is feldolgozod majd. leépítésben jó vagy. csak épp: elegem. többé nem vagyok alul. szánalom, aaaz van. magán.
useless
2008.05.09. 21:45
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szegyellosexhibicionista.blog.hu/api/trackback/id/tr974340576
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.