Akkor ismertem meg, amikor néhány évig a boldog, egész kertvárosi család című tragikomédiát adtuk elő. Én voltam a tehetséges, ámde lázadó kamaszlány a történetben. Valójában folyamatosan egy irreális képen aggódtam: a kiúttalan boldogtalanságból öngyilkosságba menekülve úgy találom otthon anyámat holtan, abban a gyűlöletesen rondára spórolt házban.
Suzie-ék a szomszéd ikerházban élték saját csinált családi életüket valószerűtlenül – és hamisan – comme il faut módon. Ahogy illik. Úgy volt minden, jó gimikben a két jó képességű gyerek, lakberendezett ház, kéthetes nyaralás együtt, rendszeres testgyakorlás, fogszabályozás, hogy olyan legyen minden, amilyennek lennie kell. Apa nem értette a normálistól eltérő dolgokat, úgy gondolom, sosem szerette igazán, hogy Zsuzska leánya velem barátkozik, az anyagi és kapcsolati problémákkal küzdő „család” elvont, szarkasztikus, szókimondó, kövér gyerekével. Több mint egy éve laktunk már ott, amikor a buszon – vagy a buszmegállóból hazajövet, már nem is emlékszem – megismerkedtünk az addig nem túl rokonszenves, elkényeztetettnek tőnı lánnyal.
Suzie szőke volt, göndör haja a gyakori fésüléstől szöszös, de bolyhos kicsi feje, kerek nagy kék szemei így tartoztak a húszkilós barna lányka képéhez. Bátyja, Gábor – mára menő közgazdász – csodás kreol bőre miatt cigánynak becézte. Suzie bőre hajszálvékony makulátlansággal feszült vékony madárszerű csontjaira. Balerinateste inkább fiús volt minden zsírpárnát nélkülözvén, a fülcimpája pedig felül picit elállt, mint egy tündének, mégis olyan maradéktalan nőiesség övezte ezt a pici lányt, hogy haldoklottak utána kamasz fiúk és meglett férfiak egyaránt. Pedig Suzie sosem csábított; mint Remedios Buendía, aggasztóan érzéki és a férfiak iránt tökéletesen érdektelen volt. Egyszer a csajokkal a bátyja nemi életét elemezgettük viháncolva. Suzie meg elviharzott. Azt hiszem, sosem volt szerelmes és félt is az érzelmi függetlenség elvesztésétől. Ő mondta ezt nekem, jellegzetes, mély, füstös hangján, mely a kimunkáltság és a nyerseség ambivalenciájában a Vincze Lilláéra emlékeztetett. Tőle énekelt dekadens dalokat, amikor először beszélgettünk, én esetlenül viselkedtem, szinte szédülve a nem szokott mélység peremén.
Aztán esti sétákra szoktunk. A kertváros zöldlombos, idillikus utcáin csámborogtunk esténként, ez volt az ürügy a cigire. Úgy jött ki mindig: pár szál kékszofi, egy mentolos rágó, egy parfümminta. Csacsogtunk, nevetgéltünk, énekeltük szokott dalaink, imádott bakancsom acélbetétjére állt, úgy vihogtunk összekapaszkodva. Kigúnyolva a szokást, három helyett öt – hét – kilenc puszival búcsúztunk állandó szertartásunk után: rágó a szájba, parfüm az ujjakra, rámlehel, orrom alá dugja ujjait, én meg minőségellenőrzöm, nincs-e füstszaga.
Hétvégente a kedvenc rockkocsmánkban bandáztunk. Itt kapott hangsúlyt személyiségének legkontrasztosabb szegmense. Suzie ugyanis olyan reménytelenül berúgott ilyenkor, ahogy azt ötvenéves tapasztalt szeszkazánok sem tudták utána csinálni. Mint a szivacs, úgy itta be minden válogatás és mérték nélkül a sört a rummal, a boroskólát a vodkával, a tequilát a konyakkal. Az öntudat határán, a sokadik hányás után is elfogadta még a következőt. Mert meghívták, mindig meghívták, mert őt aztán tényleg mindenki szerette. Azon kevesek, akik nem, jórészt balhés, priuszos fiúk, azért, mert kívánták, mert meg akarták tiporni, csúfolni tiszta különcségét. Az egyik elég komolyan gyilkossággal fenyegetőzött. Talán meg is tette volna, gondolom, mert én fogtam le, láttam a szemében. A hátát simogattam és a csuklóját szorítottam, hogy megnyugodjon. Az a fiú aztán belém szeretett, így mondta.
Suzie-ba kicsit mindenki szerelmes volt, a barátai is. Mágneses keverék volt, ahogy az érzékeny tisztaság, a tüntető érzékiség és a durva öntudatlanság-keresés keveredett folyton táncot járó tagjaiban. Olyan jelenség volt, mint Nofretiti lehetett, akiért rajongott, akiről mindent elolvasott, akit medálon hordott a nyakában. Nem volt szüksége fifikás női holmira. Magassarkú helyett edzőcipőben, lebbenő szoknya helyett farmerben járt, nem szőrtelenített, merthogy nem volt mit. Amikor fogszabályozót kapott, sírt, hogy most aztán csúnya lesz, de a fémdrótokon a színes kis rögzítőgumik annyira hozzátartoztak, hogy szinte hiányoztak, amikor kikerültek a mosolyából. Amikor sminkelt, nem a szempillaspirált gördítette végig szőke pilláin, hanem fordítva, rápislogott a spirálkefére. Meg a szeme alá maszatolt némi korrektort, muszlinbőrén áttetsző ereit elfedni. Parfümje csak nagyon közelből volt érezhető. Barna meg kék gyöngyei voltak, kevés. Meg bőrszalagok és az állandó ezüstlánc a Nofretiti medállal.
Kék szemei kettő perc alatt érték el bárkinél, hogy elmesélje életének összes titkát, de akárhogy töröm most a fejem, nem emlékszem, mi miről is beszélgettünk vajon annyi éven át. Csak a Virágot Algernonnak jut eszembe, ı adta kölcsön, meg hogy megmutatta a balettkoreográfiát, amit csinált. És azzal hívott be először a házukba, hogy megmutatja a kontaktlencse használatát. Egyszer kidobáltam néhány régi tájképem, ő elkérte az egyiket, vízesés volt rajta, és fejjel lefelé ragasztotta szobájának ferde tetőfalára, hogy ha fekszik, épp jó helyzetből láthassa. Szobája falaira két beazonosíthatatlan színt választott, felül sárgás, alul olyan fura mályvaszínű volt.
Meg arra is emlékszem, hogy hozzánk járt enni. Mert az anyja nem annyira tudott főzni, és mert az én anyám imádta nézni, ahogy ez a negyvenhárom kilós leány feleszi az asztalt. Suzie óránként éhes volt, és rengeteget evett, zsíros, koleszterines antireform ételeket. Kolbászt, szalonnát, zsíroskenyeret, és mindezt csodálatos boldogsággal. Rajongani kell az emberekért, akik szeretik a hasukat, anyám fel is hívatta mindig, ha valami jót főzött. Élvezte az elismerést, hisz tőlem túl sokszor, elviselhetetlen élettársától meg soha nem hallott dicséretet.
Suzie mindig mindenkit péppé vert kártyában. Én tanítottam meg kanasztázni, azután meg mindig csúnyán kikaptunk tıle. Mert ez volt az időtöltésünk állandóan, tanulás után kanaszta tízig. Vadásztunk valami nasit, aztán körbeültünk a zöld padlószőnyegemen fenn a szobámban, kártyáztunk, hallgatunk valami zenét meg a szomszéd szobában kefélő álompárt és nevettünk.
Emlékszem, a többiekkel együtt hogy zokogott, amikor elmondtam, hogy elköltözünk. Ültek a konyhában, pulton, padlón, sorban, zúgott a szagelszívó, - mert nálunk cigizni is lehetett – és zokogtak. Én akkor már nem tudtam sírni, hát ócska poénokkal dobálóztam, ık meg könnytől lucskos arccal nevettek.
Aztán még próbáltunk összetartani, sokat aludtam Suzie-nál, ilyenkor százéves kis tacskójuk szájszaga ébresztett a padlón minden alkalommal. Egyszer az anyja még pénzt is akart adni, ha esetleg nem volna miből élnünk. Nem volt, de nem fogadtam el. Persze törvényszerűen széthullott minden. Érettségikor már nagyon tesséklássék volt az egész, aztán ők elmentek egyetemre, nekem meg volt még egy évem, és itt lett vége. A csapatból való kikopásom szenvedéseit ő sosem tetézte.
És miért múlt időben? Mert már nem tudom biztosan, milyen. Mert már nem vagyunk egymás életének részesei. Félévente ha találkozunk, furcsa, beszédes, kapkodó alkalmak ezek, de nem rosszabbak, mint tizenötévesen a kertvárosi cseresznyefák menti sétáink. Gyógypedagógus lesz, ha végez, és balettozik, és diákszervezeti tag, és agilis, és szervező, és még mindig úgy bulizik, ahogy akkoriban.
Ha képben kellene megmutatnom a lényegét, a lecsúszott farmere és a felcsúszott topja között a derekát fotóznám le hátulról, ahogy kecses erő árad vékony kreol bőre alól.
2008. július 1
s az ő dala ez
Boomp3.com
Suzie-ék a szomszéd ikerházban élték saját csinált családi életüket valószerűtlenül – és hamisan – comme il faut módon. Ahogy illik. Úgy volt minden, jó gimikben a két jó képességű gyerek, lakberendezett ház, kéthetes nyaralás együtt, rendszeres testgyakorlás, fogszabályozás, hogy olyan legyen minden, amilyennek lennie kell. Apa nem értette a normálistól eltérő dolgokat, úgy gondolom, sosem szerette igazán, hogy Zsuzska leánya velem barátkozik, az anyagi és kapcsolati problémákkal küzdő „család” elvont, szarkasztikus, szókimondó, kövér gyerekével. Több mint egy éve laktunk már ott, amikor a buszon – vagy a buszmegállóból hazajövet, már nem is emlékszem – megismerkedtünk az addig nem túl rokonszenves, elkényeztetettnek tőnı lánnyal.
Suzie szőke volt, göndör haja a gyakori fésüléstől szöszös, de bolyhos kicsi feje, kerek nagy kék szemei így tartoztak a húszkilós barna lányka képéhez. Bátyja, Gábor – mára menő közgazdász – csodás kreol bőre miatt cigánynak becézte. Suzie bőre hajszálvékony makulátlansággal feszült vékony madárszerű csontjaira. Balerinateste inkább fiús volt minden zsírpárnát nélkülözvén, a fülcimpája pedig felül picit elállt, mint egy tündének, mégis olyan maradéktalan nőiesség övezte ezt a pici lányt, hogy haldoklottak utána kamasz fiúk és meglett férfiak egyaránt. Pedig Suzie sosem csábított; mint Remedios Buendía, aggasztóan érzéki és a férfiak iránt tökéletesen érdektelen volt. Egyszer a csajokkal a bátyja nemi életét elemezgettük viháncolva. Suzie meg elviharzott. Azt hiszem, sosem volt szerelmes és félt is az érzelmi függetlenség elvesztésétől. Ő mondta ezt nekem, jellegzetes, mély, füstös hangján, mely a kimunkáltság és a nyerseség ambivalenciájában a Vincze Lilláéra emlékeztetett. Tőle énekelt dekadens dalokat, amikor először beszélgettünk, én esetlenül viselkedtem, szinte szédülve a nem szokott mélység peremén.
Aztán esti sétákra szoktunk. A kertváros zöldlombos, idillikus utcáin csámborogtunk esténként, ez volt az ürügy a cigire. Úgy jött ki mindig: pár szál kékszofi, egy mentolos rágó, egy parfümminta. Csacsogtunk, nevetgéltünk, énekeltük szokott dalaink, imádott bakancsom acélbetétjére állt, úgy vihogtunk összekapaszkodva. Kigúnyolva a szokást, három helyett öt – hét – kilenc puszival búcsúztunk állandó szertartásunk után: rágó a szájba, parfüm az ujjakra, rámlehel, orrom alá dugja ujjait, én meg minőségellenőrzöm, nincs-e füstszaga.
Hétvégente a kedvenc rockkocsmánkban bandáztunk. Itt kapott hangsúlyt személyiségének legkontrasztosabb szegmense. Suzie ugyanis olyan reménytelenül berúgott ilyenkor, ahogy azt ötvenéves tapasztalt szeszkazánok sem tudták utána csinálni. Mint a szivacs, úgy itta be minden válogatás és mérték nélkül a sört a rummal, a boroskólát a vodkával, a tequilát a konyakkal. Az öntudat határán, a sokadik hányás után is elfogadta még a következőt. Mert meghívták, mindig meghívták, mert őt aztán tényleg mindenki szerette. Azon kevesek, akik nem, jórészt balhés, priuszos fiúk, azért, mert kívánták, mert meg akarták tiporni, csúfolni tiszta különcségét. Az egyik elég komolyan gyilkossággal fenyegetőzött. Talán meg is tette volna, gondolom, mert én fogtam le, láttam a szemében. A hátát simogattam és a csuklóját szorítottam, hogy megnyugodjon. Az a fiú aztán belém szeretett, így mondta.
Suzie-ba kicsit mindenki szerelmes volt, a barátai is. Mágneses keverék volt, ahogy az érzékeny tisztaság, a tüntető érzékiség és a durva öntudatlanság-keresés keveredett folyton táncot járó tagjaiban. Olyan jelenség volt, mint Nofretiti lehetett, akiért rajongott, akiről mindent elolvasott, akit medálon hordott a nyakában. Nem volt szüksége fifikás női holmira. Magassarkú helyett edzőcipőben, lebbenő szoknya helyett farmerben járt, nem szőrtelenített, merthogy nem volt mit. Amikor fogszabályozót kapott, sírt, hogy most aztán csúnya lesz, de a fémdrótokon a színes kis rögzítőgumik annyira hozzátartoztak, hogy szinte hiányoztak, amikor kikerültek a mosolyából. Amikor sminkelt, nem a szempillaspirált gördítette végig szőke pilláin, hanem fordítva, rápislogott a spirálkefére. Meg a szeme alá maszatolt némi korrektort, muszlinbőrén áttetsző ereit elfedni. Parfümje csak nagyon közelből volt érezhető. Barna meg kék gyöngyei voltak, kevés. Meg bőrszalagok és az állandó ezüstlánc a Nofretiti medállal.
Kék szemei kettő perc alatt érték el bárkinél, hogy elmesélje életének összes titkát, de akárhogy töröm most a fejem, nem emlékszem, mi miről is beszélgettünk vajon annyi éven át. Csak a Virágot Algernonnak jut eszembe, ı adta kölcsön, meg hogy megmutatta a balettkoreográfiát, amit csinált. És azzal hívott be először a házukba, hogy megmutatja a kontaktlencse használatát. Egyszer kidobáltam néhány régi tájképem, ő elkérte az egyiket, vízesés volt rajta, és fejjel lefelé ragasztotta szobájának ferde tetőfalára, hogy ha fekszik, épp jó helyzetből láthassa. Szobája falaira két beazonosíthatatlan színt választott, felül sárgás, alul olyan fura mályvaszínű volt.
Meg arra is emlékszem, hogy hozzánk járt enni. Mert az anyja nem annyira tudott főzni, és mert az én anyám imádta nézni, ahogy ez a negyvenhárom kilós leány feleszi az asztalt. Suzie óránként éhes volt, és rengeteget evett, zsíros, koleszterines antireform ételeket. Kolbászt, szalonnát, zsíroskenyeret, és mindezt csodálatos boldogsággal. Rajongani kell az emberekért, akik szeretik a hasukat, anyám fel is hívatta mindig, ha valami jót főzött. Élvezte az elismerést, hisz tőlem túl sokszor, elviselhetetlen élettársától meg soha nem hallott dicséretet.
Suzie mindig mindenkit péppé vert kártyában. Én tanítottam meg kanasztázni, azután meg mindig csúnyán kikaptunk tıle. Mert ez volt az időtöltésünk állandóan, tanulás után kanaszta tízig. Vadásztunk valami nasit, aztán körbeültünk a zöld padlószőnyegemen fenn a szobámban, kártyáztunk, hallgatunk valami zenét meg a szomszéd szobában kefélő álompárt és nevettünk.
Emlékszem, a többiekkel együtt hogy zokogott, amikor elmondtam, hogy elköltözünk. Ültek a konyhában, pulton, padlón, sorban, zúgott a szagelszívó, - mert nálunk cigizni is lehetett – és zokogtak. Én akkor már nem tudtam sírni, hát ócska poénokkal dobálóztam, ık meg könnytől lucskos arccal nevettek.
Aztán még próbáltunk összetartani, sokat aludtam Suzie-nál, ilyenkor százéves kis tacskójuk szájszaga ébresztett a padlón minden alkalommal. Egyszer az anyja még pénzt is akart adni, ha esetleg nem volna miből élnünk. Nem volt, de nem fogadtam el. Persze törvényszerűen széthullott minden. Érettségikor már nagyon tesséklássék volt az egész, aztán ők elmentek egyetemre, nekem meg volt még egy évem, és itt lett vége. A csapatból való kikopásom szenvedéseit ő sosem tetézte.
És miért múlt időben? Mert már nem tudom biztosan, milyen. Mert már nem vagyunk egymás életének részesei. Félévente ha találkozunk, furcsa, beszédes, kapkodó alkalmak ezek, de nem rosszabbak, mint tizenötévesen a kertvárosi cseresznyefák menti sétáink. Gyógypedagógus lesz, ha végez, és balettozik, és diákszervezeti tag, és agilis, és szervező, és még mindig úgy bulizik, ahogy akkoriban.
Ha képben kellene megmutatnom a lényegét, a lecsúszott farmere és a felcsúszott topja között a derekát fotóznám le hátulról, ahogy kecses erő árad vékony kreol bőre alól.
2008. július 1
s az ő dala ez
Boomp3.com
