szégyellős exhibicionista

fekete és ragad, nagyon erősen ragad. sűrű, sötét, ijesztően erős, érezni még benne ősi eredetét, a kötést a föld mélységes gyomrához, ahonnan származik.

(nyolc-kilenc éves lehettem, kaptam egy rikító, sötét ciklámen színű melegítő együttest. elképesztő menő volt. egyáltalán az, hogy nadrág, pulcsi egy szettben, na az nem volt gyakori. mondjuk nem igazán tudtam értékelni, nekem a szép ruha ott kezdődött, hogy szoknya és pörgős, szóval ez a nadrág-téma nem vett le a lábamról. de tudtam, hogy láthatóan vadiúj, és az új az jó. bőven nem volt még melegítős idő, szeptember eleje lehetett, éppen hogy elkezdődött a tanév, valószínűleg épp a tanév örök legizgalmasabb időszakával, a tanszervásárlással egybekötve kaptam a cuccot, és anyukám rám is adta nagy büszkén a tanév első napjaiban, hagy parádézzon abban a gyerek. és szünet volt, vagy délután a napközi, lényeg, hogy kinn játszottunk az udvaron és marha meleg volt, az a szeptember eleji harminc fok. nem is volt rajtam az együttes teteje, csak póló meg a nadrág. és ahogy játszottunk, nekihátráltam az egyik oszlopnak (valami vezetéknek állt ott, mittudomén). nem figyeltem, kit érdekelt, nem vettem észre, hogy csupa szurok. csak már amikor eljöttem onnan, és végigsimítottam a nadrágomon hátul. azaz csak végigsimítottam volna. mert a ragadós, fekete szurok végigpöttyözte a ciklámen nadrágomat teljesen, deréktől bokáig, ahogy kell. hirtelen nem akartam már játszani, adtam a lazát, hogy nem érdekel, bementem, aztán hamarosan mehettünk haza. valaki talán - a szomszédék anyja talán - értünk is jött. és lángolt az arcom végig hazafelé, és sírtam, hogy most kikapok. de nem is ez volt, amiért sírtam. hanem annak a tudatát nem bírtam felfogni, megérteni, elviselni, hogy valami, ami még éppen csak hogy most lett az enyém, még örülni neki sem érkeztem igazán, még megszokni, megszeretni sem volt időm, máris tönkrement és elköszönhetek tőle örökre, és nekem már soha többé nem is lesz olyanom. persze ki is kaptam. ami mondjuk nálunk az esetek kilencvennyolc százalékában azt jelentette, hogy anyuka rámkiabált, én meg azonnal taknyosra sírtam magam. nem volt szükség tettlegességre, felemelt hang, rosszalló tekintet, egy kétmondatos rámkiabálás elég volt. nem bírtam a verbális agressziót, nem bírom ma sem. úgy sírtam mindig, hogy könyörögve. aki megszidott, ahhoz. hogy szeressen már mégiscsak. anyukaaa-aa-ahha-haa. szóval "kikaptam" a melegítő miatt, hogy ez nem fog kimenni, dobhatjuk ki az egészet a fenébe, volt nadrág, nincs nadrág. és büntetésben voltam egész héten. mondjuk ez konkrétumot nemigen jelentett, hogy tévé- vagy mittudoménmi-megvonás, inkább csak nem szépen volt hozzám szólva. ami a pokol feneke nekem. mondom, nem bírom a verbális agressziót. büntetés, rosszkedv, kínos ügyelés a ruhámra az iskolában egész héten. szombaton volt mosás általában. forgótárcsás ugye, külön centrifugával, na ez egy egész napos meló. mellesleg rohadt egy dolog, kezdéskor leforrázod a kezed az első pár körnél, mert a mosóvíz forró kell legyen a fehérek miatt, amivel kezdesz, na meg mert úgyis elhűl, mire kész, minél forróbb az elején, praktikusan annál később. megforgatja a gép a ruhát párszor, aztán kikapcsolod. próbálod úgy kiemelni a gépből a víztől nehéz ruhát, hogy még a forgás közben, mikor a felszínre kerül valamelyik része az anyagnak, hogy ne kelljen a forró vízbe nyúlnod, sziszegve kapkodod a kezed, ha mégis muszáj. és kiemeled a ruhát, várod, míg kicsobog belőle a víz java, aztán kicsavarod nagyjából, összehajtod, és szép egyenletesen, hogy ne legyen egyik oldalt sem több, mint máshol, berétegezed a centribe. lezárod a centrit, lassan forogni kezd, rátámaszkodsz, fel ne nyíljon, támaszkodsz rajta, míg már egész buztosan stabilan nem működik. ha nagyon rángat, kinyitod, mert valószínűleg rosszul, nem egyenletesen raktad bele a ruhát, megigazítod, újra. jó kicentriz, ruha bedobál az öblítős vízbe, felé hajolsz, kinyomkodod, itt a víz hidegségétől sikongatva, aztán az iménti logikával vissza megint a centribe, onnan meg a teregetni valók közé a lavórba. míg teregeted, egy következő adagot pont kimos a gép, és mehet az egész folyamat újra. a ruhák nehezek, hajolgatsz, emelgetsz, egy órán belül leszakad a derekad, a procedúra végére meg úgy érzed, közvényes lesz a kezed a hideg-meleg víz váltakozásától. így volt ez a mosás akkor is, a melegítővel. amiből - és igazából ezért akartam elmesélni ezt az egészet - csodák csodájára teljesen kijött a szurok. egy pötty se maradt, semmi nyom. hát így érte meg egy hétig haragban lenni, meg megsiratni azt a kurva melegítőalsót, ami még csak nem is tetszett. meg kellett volna próbálni rögtön kezdeni vele valamit.)

valami megoldásnak lennie kell. mindig van.
csak én nem találom. erre már nem találom egy ideje.

a probléma merőben prózai, tökéletesen hétköznapi, érdektelen, és idegesítő. nekem is, nemhogy olvasni.

szurok, fekete, ragadós, vigasztalan szurok.
bele vagyunk ragadva.
nem találom a megoldást. járatom az agyam pedig rajta épp eleget. na jó, kattoghatnék ezen nulla-huszonnégyben is, de hát ott van az a sok kattognivaló. építem, formálom az életemet, a világomat, magamat, jövök, megyek, osztok, szorzok, álmodozom, belefeledkezem, vele utazom.
annyi minden van, annyi minden vagyok. jó dolgok vannak, jó dolog vagyok, kezdek lenni. itt van ez a megoldottnak tűnő életem, ez a formálódó valami, ami ugyanúgy halhat hamvába, ahogy nőhet olyan nagyra, hogy be se látjuk, egyikünk se nőtt nagyra. olyan magam elé mosolygós, sálba nevetős, megoldós, bevonzós, előrehaladós, néha már hitetlenkedő, euforikus napjaim vannak.
és akkor, mikor már-már boldognak érezném magam, jön az input persze, és kiesnek a csontvázak a szekrényből.

drága, drága édes anyukám, hát kiszakad a szívem, amiért nem tudok segíteni rajtad.

beteg vagy, lassan elemészt ez a sunyi kór, és olyan szegény, hogy halogatom a telefonhívásainkat, és ha beszélünk is, meg sem merem kérdezni, mi van, rettegve a választól.
mert nem tudok segíteni.
megtenném, tudod, eddig is megtettem, ha tudtam. de nem tudok már, nem tudok most.
aljas egy helyzet ez. egyedül többet keresek, mint ti hárman együttvéve. és mégsem tudlak segíteni, mert akkor ellehetetlenítem a mostani életemet, ami meg azért nem lehet, mert egyrészt akkor ez sem lenne, és lennék koloncnak még én is, másrészt meg csak ezzel juthatok el odáig, hogy talán egyszer segíthessek rajtad. huszonkettes csapdája ez, mert jelen állás szerint azon rettegek, hogy lesz-e ez a talán egyszer, eljutunk-e odáig, kibírod-e. nem csupán a lelked. nem csupán a betegség. egyszerűen hogy nem történik-e addig visszafordíthatatlan, nem történik-e tragédia. most például rettegek, hogy megfagysz. te is, meg a többiek is. és mégsem tudok lépni. átvészelem azt, amit nekem át kell, de nem marad tartalék, amit odaadhatok, hogy te is átvészeld. nem tudok átcsoportosítani, elhalasztani, összébb húzni, mert felborul ez a pengeélen táncoló valami, ami még többet árthatna. és ha tudnék is, egy-két ezerből nem lesz tüzelő. annyi embernek segítettél, picike anyukám, neked ki segít? nincsen meg már egyik diófa sem, és a kerítésléceket is el kellett fűteni. hát milyen sors ez? milyen karmát kell visszafizetned? nem érdemled ezt. te istenverte szerencsétlen. nem érdemled ezt.

iszonyatos a bűntudatom, hogy mosolyogni merek. hogy szerelemről álmodozom. hogy élményeim vannak, mert úgy hozza az élet. bűntudatom van, hogy rendes ételt eszek, hogy kattog a konvektor, hogy a telefonomat csekkolgatom, hogy jól mennek-e a munkám eredményei, hogy olyan az internet, mint a levegő. de azt is, hogy van, aki egy jó szót szól hozzám, mert neked még az sincs, édes apró anyukám. olyan pici vagy, egyre jobban összemész. mi történt, miért, hol, mikor? miért kapod ezt, és nekem miért kell végignéznem ebből a másik világból, ahova engem rendelt a sorsom? persze felhívlak, csivitelek, mint valami kis füstifecske, persze, szánsájn, hepinesz, mindenoké, mert én csak ezzel tudok segíteni, egy nanosugárnyi fénynyalábot bejuttatni abba a reménytelen sötétségbe. de hát mi ez? ez is csak kínzás, hiszen hogy van az, hogy nálam minden rendben, ha nálad semmi sincsen rendben? itt ez a sok van, ott meg csak a nincs.

iszonyatos sors ez, ezt a terhet elvinni. hogy élsz valahogy, haladsz az utadon. és sok mindenhez megvan az erőd, a tudásod, a lehetőséged. csak éppen ahhoz nincs, annyi nincs, hogy a te utadra emelj át még néhányat szeretteid közül. elvinnélek a hátamon, esküszöm, de nem bírom ezt a súlyt még csak milliméternyit megemelni sem.

kérlek, világ, vigyázz rá picit jobban, legyél neki picit könnyebb, kérlek, édesanya, csak tavaszig bírjátok még ki valahogyan. persze nem tudom, tavasszal mi lesz, de legalább nem kell rettegnem, hogy megfagytok-e a házban. nem tudom még, hogyan, de valamit ki kell találnom, hogy ez jobb legyen.
csak addig vigyázz rá sokkal jobban, világ, helyettem.