szégyellős exhibicionista

de jó neked, hogy férfi vagy.
van tesztoszteronod, amitől egyszerűen szebb a tested, és racionalitásod, amitől képes vagy funkcionálisan működni, tökéletesen elfelejtve engem, belemerülni teendőidbe, koncentrálni, örömet lelni, haladni, és legfeljebb mikor felszabadulnak forrásaid, engedsz meg magadnak egy gondolatot felém. ekkor elmosolyodsz. eszedbe jut, ahogy apróságokkal bosszantalak nyilvánvaló szándékossággal, csak a felszabadító nevetéseink kedvéért, eszedbe jut, hogy legszívesebben kiszorítanád belőlem a lelket, míg el nem hallgatok, de csak gyengéden, mert... kicsinyke leszek, ha itt vagy, hogyan is lehetnél velem kemény? (hisz szíved van, és beléje zártál engem is, akár bevallod, akár nem.) tehát... van öt perced, vagy a világ egy furcsa csavarral felém pöcköli a gondolatod, eléd sodorva valamit, amihez kapcsolódom. leveszel gondolataid polcáról (bár tudhatnám: elől vagyok-e a gyakran elővettek között, vagy úgy kell előkotorni alulról, hátulról) felhívsz kedvesen, de lazán, a bensőségesség legcsekélyebb jele nélkül, hisz mások is hallanak. (neved betűi hogy felderítenek!) de jó neked, hogy férfi vagy, képes vagy erre. az én hangom nem tud nem ellágyulni tőled. jó lenne férfimód, kategorikusan, dobozolva szemlélni ezt a mi kettőnk dolgát, ahogy - így képzelem - te és férfitársaid általában kezelitek a szívügyeiteket. de nekem a dobozolásról csak az a vastag, ronda, barna cellux jut eszembe, tudod...
de jó neked, hogy férfi vagy, nekem furcsa, álmatag fátyolként borítja be óráimat az emléked, éjjel is, nappal is. bevonja e fátyol az álmaimat, ott tanyázol, félelmeimmel és vágyaimmal szembesítve éjszakánként, a legijesztőbb, és a legszebb végkifejleteket festi elém az elmém elnehezülve e fátyol terhe alatt. ugyanez a fátyol lengedez szemem előtt, ahogy a reggeli buszon kimosolygok a napfényes Dunára. elhomályosodott gondolattal végzem munkámat, elkalandozok, feléd, hova másmerre? esélyeket latolgatok, lehetséges narratíváim száma végtelen, hogy hol, mikor, miként, és megteszed-e.

ugyanakkor meg nehéz is lehet férfiként. egy olyan világban élve, ahol a vakmerő bátorság alapkövetelmény - és nem divat gondolni a következményekkel. de te azért csak fekszel otthon éjjel, latolgatsz, ha nem is ilyen beteges önreflexióval, mélyanalizálva önmagad, de azon töröd a fejed, hogy elveszítheted-e az arcodat a kockáztatással. vajon hogyan reagálnék, ha. akarom-e? és ha nem, akkor ki lehet-e jönni győztesen a dologból, vagy már mindig ezzel a bélyeggel homlokodon kell járnod?
ne félj, félek én is. ugyanattól rettegünk alighanem.
milyen óvatos duhajok vagyunk mi, látod.
bármit megtennénk, hogy védjük évek alatt épített kényelmes bunkerünk, e védelmező, de legalábbis bizonyosan nem ártó szándékú zugot.
aztán a magad finom módján, okosan, a szokott precizitással, selymes mozdulattal mégis teszel egy lépést felém.
mint a sötétségben, vagy a vizek mélyén élni s tájékozódni kényszerült állatok, valami rejtélyes jeladó-vevő használatával éppen akkor keresel, amikor már viszket a bőröm az érintkezés hiányától.
a bőröm már folyamatosan viszket egy pár hete (ó bárcsak érinthetnél!), álmom rövid, meg-megszakad, ideges, lábikrám össze-összerándul éjjel, kicsit felriasztva. hamar megnyugszom, hisz könnyedén testem köré festi elmém a karjaid, nyakamba szuszogásod, orromba illatod.
könnyedén, hisz megloptalak.
rám hagytad pár percre, s míg vártalak vissza, titokban a ruhádba fúrtam az arcomat, elloptam egy keveset az illatodból.

gyere hamar, már alig emlékszem rá.