HTML

a blog

___a figyelem. akarom, félem. imádom____ a szerző: túl önreflektív, túl harmonikus, túl szenvedélyes. körúti kis vörös.

Zsuzsinak igaza lehet.

körúti kis vörös 2012.03.10. 20:29

nyugalom s rettegés. váltóáramként jár bennem mindkettő, mikor melyik csap magasabbra, nagyjából attól függően, hogy sikerül-e bárminek érinteni az ingerküszöbömet, s elterelni a figyelmet arról, hogy a napokat számoljam, amióta, és az okokat keressem, amiért nem érintkezünk.

nem akarok az a szánalmas jellemgyenge rongybaba-típus lenni, amelyik, ha nincs vele az aktuális szere, életképtelen, passzív vesztesként agonizál, s értelmetlen, üres időhúzásként éli meg az egyedül töltött perceket - számolva mindet, egyenként. én tudom, hogy telve van érdekes és fontos teendőkkel az életem, tisztában vagyok az értékeimmel, korlátaimmal, tudom, hogy történnek mások számára irigylésre méltó dolgok velem, hogy helyemen vagyok úgy-ahogy, hogy szerencsésen oldottam meg az eddigieket. tudom, hogy nélküled is boldogulok. ahogy eddig.

csak éppen annyira egy pengeélen járjuk násztáncunkat, és annyira ezen a pengeélen áll vagy bukik annak lehetősége, hogy mindez, amit felsoroltam, aminek értékét és erejét ismerem, amiért hálával ébredek napra-nap, egy olyan felemelő, euforikus, varázsos aurával egészüljön ki, amit az összetartozásunk felfoghatatlan ereje adna. a "rendben van" és a "jól alakul" fogalmai átalakulhatnának a "hihetetlen" és az "elmondhatatlan" fogalmaivá. az "amim van, azt megérdemlem" új minőséggé változhatna: "amit kaptam, azt már meg sem érdemlem". ezért feszengek. mert tudom, hogy a kezünkben van annak lehetősége, hogy egy olyan szintre lépjen az öröm az életünkben egymástól, amely szintet egyikünk sem ismeri még. ó, istenem hát érzed-e vajon ezt az iszonyatos súlyt? egy lépésnyire vagyunk a robbanásponttól, a kapujában állunk valami teljesen új, fejünk fölé magasodó gyönyörűségnek, csak be kellene lépni. félő, hogy a bizalmatlanságod, a kétkedésed miatt eszedbe sem jut, hogy ebben bízz. vagy pontosan ez a súly tart vissza? félsz, hogy nem bírod, nem bírjuk el? hogy megrendíti az összes többit, amire olyan büszkék vagyunk, amiért annyit küzdöttünk?

és megszáll néha a nyugalom, hogy már nincs visszaút neked sem, már összefontunk túl sokat magunkból.

a következő pillanatban meg azt érzem: eddig is, ezután is a te kezedben a kulcs, eddig is ha nem akartál, nem érintkeztél, ha igen, megtaláltál. rettegek, fojtogat a sírás a félelemtől: mi van, ha hirtelen megint fordul egyet a világod, s felém a jeges, sötét oldalad kerül?

ehh...

maradok én csak az a tündér, aki eddig, a tündérlakból, zümmögök körötted, ha erre jársz, itt vagyok, ha kellek, én... nem akarok az a harsány, hebrencs szörnyszülött lenni, akinek néha látszom, nem, veled nem. magam sem tudom, milyen is az igazi, de valami olyasmi, amilyen melletted.

addig meg hiányzol, mint az a napsugár, ami csak rám süt, csak nekem.

lassan be kell vallani: Zsuzsinak igaza lehet.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szegyellosexhibicionista.blog.hu/api/trackback/id/tr484308215

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása