HTML

a blog

___a figyelem. akarom, félem. imádom____ a szerző: túl önreflektív, túl harmonikus, túl szenvedélyes. körúti kis vörös.

takaró

körúti kis vörös 2012.06.24. 23:10

egy évadnyi élet - ennyi volt? ősszel kezdődött történetünk meghalt, mire eljött a nyár.

vasárnap volt, és szürke az ég, messze voltál. és ahogy fájó tagokkal ébredeztem reggel - idegen ágyban, vendégként, önmagam számára is idegenként - tudtam, teljes bizonyossággal: valami megváltozott. hiába a földrajz: jóvátehetetlenül távol kerültél hirtelen. féltettelek, nehogy történjen valami veled, baj ne érjen - de nem történt semmi, a felszínen legalábbis.

akkor egy ideig az értetlenség és a tisztánlátás, a remény és a szomorú bizonyosság ambivalenciájában bolyongtam, aztán egy félszeg tudássá kezdett összeállni a kirakós.
igen, igen, talán vége lett, még az igazi kezdet előtt, igen, talán a hullámvasút gyomorszorongató emelkedőin, zuhanó völgyein, éles kanyarjaiban elkoptak a kerekek, a száguldások és üresjáratok csikicsuki játékától  megszakadtak az érintkezések, lassan lefulladt a motor.
kimerülten forgattam az amőba-forma darabkákat, kerestem nekik a helyet - ezer darabos ravensburger, mindig vágytam egyre - és amikor már százszor körbeforgattam, minden oldaláról megnézegettem az összes puzzle-darabot, a helyére illesztettem mindet, az utolsót is.

és ahogy letettem - kimondtam -, újra megjelentél, te istenverése. mintha egy alattomos kis radar lenne a bőröd alatt, szenzoraid mint a feszültségmérők, mintha csak jelezték volna, amint egy adat a kritikus szintre csökken, itt, bennem. te léptél, én meg nevettem. fennhangon, felszabadultan, megújulva. sehol a régi izgalom, eufória, mámor, szívdübörgés, ujjongás.

aztán másnap is. és nevetek rajtad. már nem tartok tőled, ha játszani akarok, hát játszom, nem veszi már el humoromat az elfogódottság, nem bénítja meg a nyelvem az akarás. igazi vagyok újra, veled, neked is.
vége van.

 

 

azért ha aranyszínűek a felhők, eszembe jut a hajad, nézem a Dunát, zöldeskék, mint a szemed, változékony, mint te.
azért éjjel, ha dühöngő viharra ébredek, ha félek a jövőtől, ha névtelen szorongásaim fojtogatnak, azért ha a megfelelési kényszer rettegésétől álmatlanul rohan a szívem, te vagy, akit megnyugtatásul lehunyt szemem mögé fest az elmém, te vagy, akinek a vonásait, hangját, gesztusait rajzolgatom képzeletben elalvás előtt, bágyadtan, kitartóan, rózsafüzérként mormolom a neved, mígnem a félelem - ez az áthatolhatatlan fekete fal - eloszlik, mint a füst.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szegyellosexhibicionista.blog.hu/api/trackback/id/tr704608815

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.