el sem kell titkolnunk, le sem kell tagadnunk, ami történt.
vidám érdeklődéssel, felszínes barátként, nevetve egymás viccein maradhat minden a (nem-túl-)régiben. megváltozott minden és nem változott semmi. ugyanaz vagyok. ugyan! az? vagyok.
mi nem tehetünk róla, ott se voltunk.
igazán, ott se voltunk.
hosszú csendek, pára, kopaszodó fák, az utcám, nézd, itt szállok fel reggelente a buszra, kérdések a meredély széléről, válaszok a hold túlfeléről, értetlen nevetés, érthetetlen könnyek, iszonyatosan nehéz, ólomsúlyú őszinteség. teher.
s aztán elmúlik az egész, megnyugszom, hogy igen, a papírforma, ahogy szokott.
sebészszike metszi ketté az időt: a másokkal megosztott és a csak kettőnk közötti pillanatok levegője, ideje, valósága egymástól független, s a váltások között paradigmáink szaltóznak egyet könnyedén.
mert azután "fura vagy.", állapítod meg tárgyilagos-meglepetten, miközben szándékod ellenére húzol, szorítasz magadhoz, magadba. "fura vagy." - szólsz még egyszer, s aztán szeretkezünk, lélek nélkül, hangtalan. bánatos, sivár, hűvös, akaratlan. független terveinktől, szándékainktól, döntéseinktől, független tőled és független tőlem megtörtént velünk. tökéletes marionettként, érzéketlenül, üresen fekszik a test, ernyedt végtagokkal megadva magát az érthetetlenségnek. jé, nem is idegen, én vagyok az a test.
még csak a hús követelőzése sem, arra se fogható.
nem volt vágy. nem volt érintés.
érintetlen.
