ha tehetném, a szellemed lenne a kedvenc túraútvonalam.
egész picire szeretnék zsugorodni, olyan aprócskára, hogy agyad struktúráit, tekervényeid ösvényeit minden nap bejárhassam.
hasra feküdnék a legmagasabban fekvő neurotranszmitteren, és ábrándozva figyelném az alattam elterülő tájat, ahogy a gondolataid, mint artisták a lengő trapézon, elkapják egymást röptükben. s kötéltáncot jár egy valószerűtlen ábrándod, és bohóc is van, hát persze. és ha egy nehéz problémán töröd a fejed, lüktet, izzik, csikorog a rendszer, suhogva gyorsulnak a hajtóművek, szentjánosbogár-szinopszis-tánc. és szédítő tempóban villódznak axonjaid, ha részeg vagy. és ha belefájdul a fejed a véghetetlen áramlásba, hasamról hátamra fordulnék, ott, a legmagasabban fekvő neurotranszmitteren, már egész közel koponyád csontboltozatához, kinyújtanám a kezem, s finoman simogatni kezdeném agyhártyádon a lüktető ereket, amíg a fájdalom enyhül.
de csak ekkor nyúlnék a rendszerbe, egyébként soha, szükségtelen, gyönyörű ez a szerkezet. csodálatom nem engedné befolyásolni ezt a páratlan rendszert, csak tátott szájjal, pislogástól is sajnálva az időt figyelném, ahogy működik. ahogy működsz.
s amikor bejártam a világosabb vidékeket, leereszkednék a mélybe. falhoz lapulva, csendben beslisszannék az agytörzs sötétjébe, s remegve bámulnám azokat a félelmetes erejű, rács mögé zárt állatokat: ösztöneid. nem töltenék sok időt itt, bármilyen izgalmas, iszonyú a forróság idelenn.
és ha hiányozna mégis a kinti világ, látóidegedről lelógatva lábam kileskelődnék szivárványhártyád mögül. nézném a plafont, a monitoron zuhogó kódokat, a mintákat a kávé tetején, a lányt a moziból, a kulcsaid, az olvasott könyved betűit, a borospohár csillanását, a fürdőkádban a habot, az arcodat a tükörben. az okos szemedet. amely mögött ott rejtőznék én.
