dráma volt és rettegés, és bátor voltam, vakmerő. és segítettél és forradalmárok lettünk és nehezen, de győztünk együtt. és a baj múltán, mint csata után katonák, kimerülten a félelemtől jártam körbe a megkönnyebbülten zokogók között. hazaindult lassan a terror alól szabadult, hálás tömeg, és a sok-sok ember között megkerestelek, megtaláltalak. bocsánatkérő, félszeg ölelés, csökkenő távolság, fokozódó szorítás, hátizsákod alá furakodó kezeim izzadt pamuton át tapintja hátad, húzzuk egymást egyre beljebb egymásba. lehunyt szemem mögül vékony vonalban csorognak kései könnyeim, páráink keveredő szaga megnyugtat, állad a fejem tetejére hajtva ringatsz, szíved neked is ugyanúgy rohan, pontosan a fülem alól szól, hallgatom. aztán egy ideillő cinikus sort dúdolsz, csak nekem hallhatón, annyira te vagy, a helyzet súlyát halk nevetésünkkel rázzuk le. nincs is már könnyem. csak még egy kicsit tarts így, jó, jó, mostmár tényleg mindjárt elengedlek, egyszer még megszorítlak, így köszönöm, így elköszönök, szia, szia, majd még, majd, igen, szia. szia.
faszom ezekbe az érzékletes álmokba.
