a férfibarátságot, azt hogy irigylem én.

nincs benne az az itt Cicisztánban jól ismert sunyiság, irigység, hátba-hűtlenségre hajlamosság, a dráma, a viszonyítgató-tükör, és a legrosszabb, az a feltételesség. "barátnőm vagy, ha..." "szeretlek, amíg...". nincs benne az, hogy ilyen. nincsenek piti összeveszések - ha van, az vérre menő, komoly, nem ritkán örök - a catfight itt kemény ökölharc. súlya van, mint úgy általánosságban az egésznek. mégsincsen túlmisztifikálva. bazmegekkel tarkított a viszontlátás öröme, testnedvek és excrementum szegélyezi a meghitt beszélgetéseket, melyek szavak számában egyébiránt is a női trécselések egy tizenketted részével egyenlőek. egyszerűen csak van és fasza és tartós és stabil. szóval irigylem, irigyeltem mindig.

aztán ma rájöttem: de hiszen nekem van egy ilyenem, van egy férfibarátságom. vagy legalábbis egy tökéletes barátságom. Zsuzsival.

Zsuzsival ugyan nem bazmeggel köszönünk, és össze is ölelkezünk, ha találkozunk (tesóm úgy mondja, összeborulunk, mint kocsma előtt a bicikli), és ki-kitör rajtunk az érzelmes önvallomás-kényszer, hogy jaj, te ember, mennyire csodálatos vagy te itt. testnedvek és excrementum helyetti flegma kiszúrásaink mellett keresetlenül szaladnak ki olykor szabolcsi parasztságunk kacskaringós körkáromkodásai is, amúgy felszabadító, ventilációs jelleggel. de nem is ez a lényeg - igazából nem is tudom, mi az.

hogy ugyanazzal a cinizmussal fogalmazódik meg bennünk a világ dolgaival szembeni jóreggeltkívánok? hogy ugyanaz a perfekcionista, önmarcangoló teljesítménykényszer munkál bennünk? hogy különbözőségeinket csodáljuk leginkább egymásban? az irigységtől, versengéstől mentes kölcsönös elismerés, a rácsodálkozás a másikra, hogy "jé, hát te ekkora figura vagy?! azta, sosem tudnám utánad csinálni!"? az a "végre, basszus, valaki". az a keresetlenség? a bíráskodást mellőző állhatatos partnerség, útitársság? a feltétel nélküliség? a nagy múlt, hogy felnőttünk így egymás mellett? 

nem tudom.

még csak szükségszerű sem volt, és valami egészen apró dologgal indult, ahogy egyszer egy angolóra előtt elém ül, hátrafordult, és mondott valamit. ekkor már harmadikosok voltunk a szakközépben és azóta is úgy van, hogy ha kést tartanának is a torkomhoz, akkor se tudnám felidézni, hogy milyen volt ő az az előtt eltelt három évben, pedig aztán nagyon hamar sürgetően fontos lett. liluló fejű, fojtott nyerítés - ábrázoló geometria óra - és gyöngyöző homlokú arcpirító ábrándozás idoljaink meztelen testéről - bármely sokadrangú óra. csetlő-botló önkereséseink. hogy ő sem éli meg élete tragédiájaként az oly központ problémaként értékelt párkapcsolati nehézségeket. (hátkinemszarjale.) amikor szerelmes volt, és fájt neki, meg amikor én, és nekem fájt. ez utóbbi gyakori, éjsötét, és ő féltő gondterheltséggel az arcán, türelemmel állta a sarat, anélkül, hogy egyszer is megrázott volna, hogy te hülye picsa, térjél már észhez a nem létező problémáidból. amikor sikerült nekik a szerelem, amikor sikerült nekem az egyetem, jobbhíján. amikor egyikünknek sem volt jó sehogy, semmi, a nyakunkba ömlő szar, a nevetséges csóróság, a szorongás a diákhiteligénylő felett. csendes, közös belehalás a telemarketingbe. a megtalált hivatás, a kételkedés benne, a bizonyosság benne - mikor melyik, csikicsuki, pingpong. a megtalált társ, a félelem a soha meg nem találástól - és a bizonyosság ugyanebben, ugye, mikor melyik, csikicsuki, pingpong.

voltak barátok, jaj, nagyon fontosak. vannak most is. sorszám, helyezés, dobogó és bezzeg nélkül, csak a jellegzetességek végett, ilyenek:

volt, aki hátrált egy lépésnyit, amikor személyiségem önhibámon kívül túl nyomasztó súlyúra nőtt, amikor a problémás tiniéletembe tragédia költözött, amikor sok lett belőlem a borzasztó fájdalom, a nyomor, amikor fárasztó lett, hogy lehúzom a libikókát. amikor kényelmetlen lettem, amikor elvették tőlem az íziséget a körülmények.
volt-van, aki olyan csodálatos, hogy minden alkalommal nagyra nyílt szemekkel, fejcsóválva hitetlenkedek, hogy ilyen van. akinek pehelysúlya bírta a libikókát akkor is, most is. nem tűnt el sosem, de a sokezer élmény, ember, impulzus, teendő felkapta, és forgószélként elszáguldott vele, míg engem az előbb említett súlyom miatt nem tudott reptetni az a hurrikán. meg hát hogy is lehetne megróni a csillagot, hogy fényévekre szikrázik? nem tehet az arról.
voltak, akik elmaradtak, mert ottmaradtak, ottragadtak.
vannak, akikkel egymáson tartjuk a szemünket, követjük a másik életét jelző kis pöttyöt a térképen - különösen, mióta szétszóródva vagyunk azon a térképen. fontos és érdekes és értékes és igaz - de a mindennapok távolságai itt ásítanak, így aztán nem marad nekünk más, csak egymás csendes csodálata, valami furcsa, éteri csillagvizsgálón keresztül.
van, aki jött, kiválasztott, s magas minőségű, német, orvosi acél karabinerrel magához kapcsolt, mert okos belátással, felmérve erőforrásainkat így látta jónak, és végül is igaza is volt, mert mindkettőnknél éppen annyi szegecs és kötél és biztosító volt éppen, hogy egyedül nem, együtt viszont hibátlanul lehetett hegyet mászni. másztunk is sokat, meg kerekeket tettünk sínekre. lettünk együtt okosak, fölényesek, etalonok. ha van három ember itt, aki őt láthatta valaha, hát egy voltam közülük, de lehet, hogy nincsen három, a többieknek meg nem is kell érteniük. de sok tudott lenni egymásból, hajtányaink a síneken önkéntelen versenyekbe kezdtek, pajzsaink emelkedtek, pedig egyikünknek sem volt kard a kezében. egyértelmű a helyzetünk, ha mérlegre állunk, olyan nehézsúlyú ő, hogy pajkos pöttyös labdaként pattanok le mellőle a mérleg serpenyőjéből, olyan nagystílű, olyan elmondhatatlanul óriási karakter, én azokon a magaslatokon nem kapok már levegőt. külön mászunk már jó ideje, én nem vágyom nyolcezresekre, őt meg oda teremtette az isten is. de míg én a Kékesen kapaszkodom, ő meg a Csomolungmán, látjuk egymást mégis valahogy, és nevetve integetünk oda egymásnak, bajtársilag.
van olyan ember, hogy csak a száma tátom, hogy te... te hogy lehetsz ilyen pofátlanul zseniális ember? nem tud hibázni, imádom. ezer élmény, gondolatébresztések. külön utak, közös örömek. nagyon szeretem. sok a szív a barátságunkban, és sok az intellektus. gyakorlatilag rajongok érte. befejezett mondatok, egyszerre kimondott szavak. nagyon, nagyon fontos ő. csak hát külön utak, ritkán találkozunk, sokat kell update-elni, kicsit ismeretlenül búvárkodunk egymásban. nagyon kék a víz. nagyon tiszta is.
van, akit már nem hiszek el igazán. ott vagyok, örülök, szeretek, de... de létezik a "de". de nem eresztem le a karom, nem engedem bele magam, nincsen már féltétlenség, mert én is csak feltételes módban létezem. nekem ez nem elég erős, nem elég stabil, nekem ez nem az a fogalom.
meglepetés lelkitársak is vannak, onnan érkeztek-érkeznek az életbe, ahonnan sosem vártam. másik valóságmezők, más szeletei a téridőnek, lebilincselő, izgalmas, soulsisteres.
és van Laci, aki fogalom. a testvérem igazából. s ahogy jó testvérhez illik, egymás agyára is megyünk olykor.
vannak az újak, egyre mélyülők, tanítanak, adnak, integrálnak, gondolatébresztenek, új perspektívákat mutatnak.

ó, olyan csodálatosak vagytok mind.

és Zsuzsi. kéretlen törődése, gondoskodása, csakúgy-gesztusai, tisztelete, kettős mércéje - ahogy engem szeret azért, amiért másokat péklapáttal ütne agyon -, a feltétlensége, állhatatossága, igénye, kapacitása, akarata, döntése.
meg a catch my fall millió esete (erre nincs jó magyar kifejezés).

és: a soha meg nem bántás. soha el nem halványulás, soha el nem hanyagolás, soha el nem hagyás. sőt: soha össze nem veszés. soha mosolyszünet, soha overdose, soha haragszomrád.

lehet, hogy mi nem is vagyunk lányok.