a fene se tudja
van-e jogom elkezdeni
vállalhatok-e - ha oly aprónak, jelentéktelennek is tűnő - kockázatot?
én, akinek tulajdonképpen semmije sincs, már anyagi vonatkozásban
léphetek-e egy ábrándosan nagyot egy oly hihetetlen közelinek és elérhetőnek tűnő célért?
és elbaszhatom?
és akkor mi van?
és ha elkezdeném, hogy tegyem?
rettegek, szorongok, bassza a csőröm. most az, hogy belevághatok-e, meg az, hogy mi van, ha valami olyat hagyok ki, ami tényleg jó?
a jövőbeni "mi lett volna, ha?" izgat, hogy mi lesz, ha lerágott csontként ezt kényszerülök kérdezgetni újra és újra?
ja marketingérzékeny vagyok. mondták már. pontosabban mondta rita, aztán vagy igaza van vagy nem.
de ez most tényleg nem tűnik átbaszásnak. vagy tudja a fene mi ez?
hogy tegyek?
a sírás fojtogat a döntési helyzet iszonyú, elviselhetetlen súlyától, eh!
és kitől kérjek tanácsot, hogy tegyek? hát nincs, most tényleg nincs egy ember, akihez fordulhatnék.
megpróbálhatom?
sikerülne?
léztezik?
tényleg létezik az a világ? nem tudom elhinni. annyira más az , ahogy élünk, az a poros, idegesítően korlátolt falu, az a komfort nélküli ház, az a kicsinyesség. vagyis a mi nagyvonalúságunk kicsisége.
miért ne tehetnék próbát? mert kockázatos? de még az sem igazán. tudja a fene.
nem tudok dönteni. lenne ötletem talán a kezdéshez, azt hiszem, mégis félek. nem merek hinni benne, holott olyan egyszerű és meggyőző és működőképes.
hát teljesen hülye vagyok én?
vagyok olyan ostoba, hogy nem tudok felmérni egy helyzetet?
teljesen irracionális ember vagyok?
hát istenem, mondjatok már valamit!
elkezdjem? elkezdhetem?
olyan közhelyes, de ezegyszer a kérdés tényleg ez:
merjek-e nagyot álmodni?
van nekem ahhoz jogom?
képes vagyok-e rá?
létezik?

mot de jó lenne otthon lenni kicsit, hogy legalább az én hálótárs plüssAlfimat ölelhessem védelmemül, bár nem lenne jó mégsem, édesanya észrevenné,mhogy kínban vagyok, és kiszedné belőlem.
és elmondanám, és nem értené és tiltakozna és hűmekkorátkapnék a pofámra érte, hogy ilyren hülyeséget kitalálni, aztán nem lenne belőle semmi.
de az is megtörténhetik-e hogy én nem szólok, csak amikor már nyoma van, jó nyoma... én, aki burokban nőttem fel, aki anyuka nélkül nem döntök szívesen, még egy cipőről sem, ha igen, akkor meg rosszul.

jaaj, segítsetek!!!