az ákos kedvencek beidézgetésébe, hát itt ez a nagyon nagy kedvenc
imádom
annyiszor érzek így, félelmetes
vagy nemis
igazából ákos is olyan (volt?) mint a bézészintű művészek (semmi pejoratív, a szó legtisztább, legeredetibb őszinte jelentésében), hogy egyszerű szavakkal vágta az ember pofájába, nem nem is, csak épp letette szépen eléd azokat a nagyon világos emberi evidenciákat, amik az életed alkotják
na itt van ni, ja, amikor még szerettem volna színművre járni (mer aszittem a színész csak akkor színész ám, ha odajárt...) ezt mindenképp mondtam volna felvételin, szerintem baromi jól előadható...
Kovács Ákos - Várás
Valami felépülőben van, valami tornyosul, leszakadni, felrobbanni, tönkremenni, felragyogni érződik valami; bennem hatalmas a várakozás. Valakit várok itthon ülve is, vagy csak valaki várat magára (velem), a hangos liftajtócsapódások nyomán a szívem dalolni kezd, nagy svunggal tolul a vér, hallom zubogását, egymagam ülök a ronda lámpánál, írnék, de nem tudok, egy érkezés zajait hallom a lépcsőházból, oly melegem van, hogy reszketek. Senki sem szólt, hogy jön, de feszülten várok, kell.
Máskor, hazajövet, a postaládát lesem, szeretnék egy csak nekem szóló levelet kapni, a liftből kilépve halogatom a pillanatot, hogy megpillantsam a lakás ajtaját, hátha üzenet, levél, virág vagy bomba vagy VALAMI vár a rácsok közé dugva, valami személyes-szenvedélyes, folyosói szelek és kleptomániás szomszédok kényének kitéve, valami, semmi.
Bámulom a telefont, hogy csörögjön, ha csöng, félve veszem fel, saját hangom idegenségén elképedek (megrémülök?), viccel feloldom, mindig kéznél van néhány könnyű szófordulat, motyogva teszem le, nem tudom, viszhallás vagy viszlát ilyenkor a helyes elköszönés, bárcsak csörögne megint, jaj, csak nehogy megszólaljon,
MIRE EZ A NAGY VÁRÁS? Ejnye.
Valami felépülőben van, valami tornyosul, leszakadni, felrobbanni, tönkremenni, felragyogni érződik valami; bennem hatalmas a várakozás. Valakit várok itthon ülve is, vagy csak valaki várat magára (velem), a hangos liftajtócsapódások nyomán a szívem dalolni kezd, nagy svunggal tolul a vér, hallom zubogását, egymagam ülök a ronda lámpánál, írnék, de nem tudok, egy érkezés zajait hallom a lépcsőházból, oly melegem van, hogy reszketek. Senki sem szólt, hogy jön, de feszülten várok, kell.
Máskor, hazajövet, a postaládát lesem, szeretnék egy csak nekem szóló levelet kapni, a liftből kilépve halogatom a pillanatot, hogy megpillantsam a lakás ajtaját, hátha üzenet, levél, virág vagy bomba vagy VALAMI vár a rácsok közé dugva, valami személyes-szenvedélyes, folyosói szelek és kleptomániás szomszédok kényének kitéve, valami, semmi.
Bámulom a telefont, hogy csörögjön, ha csöng, félve veszem fel, saját hangom idegenségén elképedek (megrémülök?), viccel feloldom, mindig kéznél van néhány könnyű szófordulat, motyogva teszem le, nem tudom, viszhallás vagy viszlát ilyenkor a helyes elköszönés, bárcsak csörögne megint, jaj, csak nehogy megszólaljon,
MIRE EZ A NAGY VÁRÁS? Ejnye.
ja és ahogy itt haszontalankodom, eszembe jutott a kedvenc régi bejegyzésem hogy elolvasom már hangulatjavítónak és nini, ebben is benne a várás... tudatalatti, teeeeee... ejnyena
