2007.07.05. 1723
Most ettünk meg nagyapámmal két negyed dinnyét, és sírni tudnék, annyira tele vagyok.
És eszembe jut az idő, amikor régen, kislánykoromban utánfutós kocsik jöttek és dudáltak, a sofőr meg kiabált: DINNYÉÉÉÉÉT!!!! A kiskölkök meg, mint én, visongva szaladtak anyuhoz meg nagyapához, hogy itt a dinnyés, és nem veszünk? Aztán hűtés nélkül, még melegen ettük, szeletelve, és a kis holdsávok hegyes végei összedinnyézték a fülünket, hajunkat, amikor a dinnye közepénél jártunk. Kitakarta a fél fejem, ahogy ettem, de minimum az orromba lógott a héja. És még ügyesek is voltunk, hogy a nyakunkba ömlött a ragadós cukros leve. Aztán tovább játszottunk az duvaron a lemenő napban és estére olyan istentelenül szurtosak voltunka cukros löttybe ragadt portól, mint a cigánypurdék. A rajzani kezdő szúnyogok ellenére is alig lehetett beterelni minket, csigalassúsággal mosakodtam, utáltam, ahogy anyuka kiskefével sikálja a talpamat meg a lábkörömvágást, amikor egyszerre vihogtam, mert csikiz és nyafogtam, mert fáj. Gyorsan aludtam el és könnyű álmom volt, hacsak azok a rettentő lidércek nem bukkantak fel olykor. Korán keltem, és nem értettem, hogyan tudnak a többiek olyan soká aludni, nagyapa mégis mindig fenn volt már. Hálóingben – nagyapa szavaival „eggyingesen” – kószáltam az udvaron meg a kertben, és a harmattal játszottam a virágok meg a karalábé levelén, hogyan válik el a levéltől kis golyókba, mint a higany és hogy olvad eggyé a sok csepp, ha úgy terelgetem őket. Álmodoztam a korareggeli fényben, nézegettem azt a kék virágot, csodálatos volt nekem, hogyan lehet az, hogy minden este lehullanak a szirmai és reggelre új bimbók lesznek rajta, amik kinyílnak ismét, de csak egyetlen napra mindig. Misztikusnak tűnt fel előttem ez a dolog.
Fehér hálóingem
