A tévé tüntetőkkel tele, társkutot tanulok. De nem érdekel, mert homo nostalgicus flessem van. Következő.

Kb tizenöt-tizenhatéves vagyok. Minden páros szombat este Depeche Mode Klub van Nyíregyháza Bejrút nevű kocsmájában.

Imádom, amikor J. Del Pozo Halloweenjétől illatozva - mindenki imádja az illatom - acélbetétes bakancsomban - dögösen és határozottan kopog és ad egy jellemző járásmódot viselőjének - talpig feketében elindulok kervárosi házunkból a belvárosba. Gördülő-hullámzó bakancsjárásommal megyek a buszhoz, különleges gyönyörérzés, amikor a bőrkabát hajtókáján megcsillannak az utcafények. Ilyenkor mindig primadonnásan belenevetek az utcasötétbe.

A dolgok viszonylag egyszerűek, egy csapat tagja vagyok, határozott a véleményem és sarkított, nagyjából az, hogy mindenki hülye, aki nem azt a zenét szereti, amit én. Végtelenül imádom a fekete gönceim és hogy mindenki frászt kap tőle - anyu és mai magam is. Mattezüst ékszereket hordok, sokat és feltűnőt.
Életérzés a következő.
önmamam rendkívűl fennsőbbségesnek érezve átkopogok a bejrúthoz vezető dufarton, ahol a mélypont diszkó ittas vendégei kiabálják utánad: "mocskos buzik!" - ugyanis a bejrútban páratlan szombatokon Hot Action Gay Party van. De én rég felülemelkedtem az efféle intoleráns beszólásokon. "Korlátolt diszkósok!" - fut át az agyamon, ahogy fejem felvetve elvonulok előttük és már letörölhetetlen szombatesti sztármosolyommal arcomon lekopogok a bejrút lépcsőjén. A Policy Of Truth szól, ahogy benyitsz, a picike hely vörös és tükrös falai körött a vöröses fénytől szépre rajzolt arcok fordulnak felém, mind megismer, Tamara visítva ugrik a nyakamba, a többiek csak mozognak tovább a szintetizátor manipulatív hangjaira, azzal a csak ebben a szubkultúrában ismert táncukkal. A nekem már nagyöregeknek számító húszéves fiúk - mind olyan gyönyörű és izgalmasan távolságtartó - atyai leereszkedéssel köszönenek, csókolnak arcon - viszonylag értelmes lánynak tartanak, nagy szó - állandó sörükkel kezükben épp világmegváltó szerelmeikről, zenéről és rejtályes régi lovagias sérelmeikről eszmecserélnek. Édes női italért állok a pultnál- ekkoriban csak a sherryit szeretem - mindenkitől dícsért csípőmozgással veszem tudomásul a zenét, ujjaim a szintit utánozzák pulton, hosszú körmeimen sötét lakk. Vállam felett lesem - gátlástalanul bámulom - a társaság leggyönyörűbb fiúját a feltűnően ronda ám látványosan kéjsóvár nőjével vonagolva az aprócska táncparketten. Pumukli - becenevét korábbi tűzpiros hajáról kapta - már-már lányoan szép arcú és hihetetlenül bunkó. Egyértelmű üzenet az arcán: "ma este ugyan még ezt dugom meg, de még te is sorra kerülsz".
Táncolok. Igazán jól. Imádom. Angolom még nem az igazi, így csak úgy teszek, mintha tudnám a szöveget. Ezek a dallamok szolgálják-simogatják a mozgásom.
Néha a vendégsereglet összekveredik kissé. Ilyenkor sajnálkozó vágyakozással, álmodozva nézem a hátsó, sötétebb asztaloknál az egymásra hajló markáns-gyönyörű férfinyakakat. Folyton csókolóznak, de úgy, hogy az ember kedvet kap hozzá. Egy ilyen alkalommal táncomból sovány, beesett arcú, hamuszín bőrű fiú ébreszt, megszólít, látta a kabátom, neki is van egy ilyenje, nem tudok-e valakit, aki szeretne egyet, elajándékozná. Tamarához irányítom, megbeszélik, aztán Tami félig bőgve, hisztárikusa rángat a vécébe, basszus, meg fog halni, aids-es a srác (itt értettem meg a foltokat az arcán), szeretné, ha valaki hordaná még azt a szinte új kabátot, miután ő...
Tamara talán néha még felveszi.
Úgysem segíthetek rajta, piát kérek, az ismeretlen fiúra iszok és fejbekólintva táncolok tovább. Egyhelyben állok, vállból eleresztem magam, talpam leszögezem egy pontban s csak testből mozgok, főleg a gerincem, ahogy nyak-csípő hullámok vállam laza irányítása mentén futnak rajta végig, de szempilláim és a körmöm hegye is benne van a mozgásban. Fejem hátravetem, hajam megrázom és kétkedő mosollyal csillog szemem az alacsony falakon túlra. Köröttem csattogó-doromboló szinti és basszus, fojtott testiség dalból és emberből, hosszú férfihaj, mélyen ülő szemek, piros fények, fekete selyem és bőr.