szégyellős exhibicionista

portugieser/kadarka mellett mélyreástunk megint. legutóbbi ilyen után írtam meg etust. (csak szúrkapiszkaként, akkor kálidról volt szó, szúrkapsz haza: nekem meg bézéről)


van-e most erőm felidézni mindazt amin - azt mondom magamnak - már túljutottam. hogy azok szivárogtak ki - vagy szivárogtattak ki engem - tudatosan és megszervezetten az életemből/életükből. nem lenne érthető részletezve. csak a kéz, ami szórakozottságból masszívozta a tenyerem, aztán értetlen tekintetemre annyit felelt: mér, nem jó?, az a intett be keményen. csak épp a gerinc nem volt meg benne. biztos volt oka, csak nem tudtam meg mi is volt az. pontosabban a hivatalos kommuniké az volt, hogy ti. nem voltam már izgalmas számára mint ember. s azon túl, hogy ez a kijelentés maga sért, a sunyiság bántott leginkább. a hónapokig tartó bizonytalanság, miközben rajtam kívül mindenki látta a helyzetet.

ez volt ági.
egy barátságnak szánt valamiben, aztán lett ami lett.
ő volt a nagy barát nagy rúgása.

aztán sorban történt sok ilyen egymás után, elsündörögtek mellőlem, akikben hittem. persze azóta tudom, nem ért egyikük sem egy könnyet sem.
(védőbeszéd nekik: nem lehet könnyű egy ilyen nehéz emberrel mint amilyen vagyok, respect, aki bírja, ameddig bírja)
azóta persze átértékelések is történtek idehaza. bizalmatlan vagyok és baromi felkészült mindenre. akár holnap történne velem egy ilyen, karjaimat széttárva feltehetőleg egy fojtott c'est la vie lenne a reakcióm. minden hátbaszúrásra fel vagyok készülve mindenkitől aki mellettem él. persze tudva ezt már nem lesz olyan kéjesen élvezetes, mi?

(ja igen, szóval ez a hét dolog folytatása)


(manót nem említem itt, vele félreértés-rossz reakció volt és kívülről groteszk is, és milyen rég beszéltünk. vele mondjuk nagy hallgatásaink vannak. mertugye ha úgyis világos, akkormeg...?)





wg valamikori loladrága