szégyellős exhibicionista

zuhog keservesen, vég nélkül az eső, és én, mint kint a fák a síkos esővíztől, idebenn ülök és hagyom, hogy átmosson, eláztasson a szerelem.

valamelyik szobából dallam szűrődik, halkan kopog az eső, vigyázva, fel ne ébressze, ki szombat reggel pihen.
a csend apró zajokkal terhes. teljes. tökéletes. néha kósza koppanás, toll serceg, kéz siklik a fehér papíron, odakint, mint elalvó ember tagjai, rezdül meg önkéntelenül egy-egy csupasz ág.
kesztyű az ablakpárkányon, táska, ernyő az asztalon felejtve.

néha szabina szusszan a szomszéd ágyban, már nem surran a könyv papírja, mi felébresztené, befejeztem az olvasást.

olyan tökéletes a csend és a magány, ül felettünk nehezen, unatkozó, sötét nagy madárként, lustán, lassan.

leheletemtől megmozdul egy hajszál, szívdobbanástól ugyanúgy, mozdulatlan ülök, csak jobb kezem ír kék tintafonalat a papírra. kényszeresen írom tele a lapot, vonz tisztasága.

lapozok.

meleg női hang szavalja idebenn, amit írok - idekinn. a tegnap ambivalenciája, természetessége, szerepjátszása, álarctalansága ül mellettem, vállam felett lesi, mit írok, hogyan.

alvástól szétszórt hajam remeg a mozdulatlanságban. néha előre-hátra ingatja aprót a testemet a vér pumpálása.

semmitmondóan néznek rám a fák, ablakom, mint egy fekete-fehér kép, nincsenek színek odakinn.

irodalommá fogalmazom a képet, ahogy éhesen, fájó háttal, törökülésben az ágyon a bor felől rámkacsintó szemedre gondolok.

I. 19.