assetudommivan.
ujjongva, rajongva jutsz eszembe, felvidulok és egyszerre mindezzel borul el az arcom és ráz meg hogy hiányzol, hogy akarlak, és a szánalom önmagam iránt, nyomorult kis pancser, súgom saját fülembe.
nem akarom leírni mindazt, ami megfordul a fejemben, mert vonzástörvény és istenőrizz. de nehezített minden.
zavarodott vagyok. a jelen örömteliségeinek élvezete helyett eleve determinált dolgokként kezelem, hogy aztán majd nem lesz mindez. szorongok. nem akarok mást.
bénult vagyok és üres amit utálnál, de paradoxon, mert ha veled vagyok, aktív és izgalmas és kreatív és klassz vagyok. tiszta a hangom és villogó a szemem, ha látlak. csak a köztes időkben vagyok ilyen irdatlan szánalmas.
nem tudom, mi van, disszonáns a ritmus m-val is elcsúsznak egymás mellett a szavak, sehol egy kis szeretet, elbukik valahol az erővonalak, mindkettőnk saját kis szorongásai között. bemorzsolódik feszült kis reménytelenségeink őrlő malomkövei közé, eltűnik. hülye tavasz, hülye telihold, hülye hormonok. hülye zseniálisok. manuálfixált vagyok nem kicsit, idegbaj jele. csak remélem, hogy felpiszkál egy-egy odavetett darabom. mintha azt látnám. mintha. hülye bizonytalanság.
hogy mennyire gyűlöllek amiért így kiírtottál belőlem minden mást önmagadon kívül.
és szeretlek.
bocs mindenki. nem vagyok jó társaság.
de miért:
az egyetlen ami emberi
