szégyellős exhibicionista

Nyíregyházán születek, 1986. szeptember 26-án, hajnalban, a Mérleg jegyében, melynek azóta is tartó kilengései végül is harmóniává egészítik ki egymást. Sényőn gyerekeskedem, nagy családban, anyuka, hét évvel idősebb bátyám, nagyapa, édesanyám testvérei hárman, apa ugyan nincs, de nem foglalkoztat különösebben. Anyám sokat foglalkozik velem, biztos, jól fizető munkahelyéről délután értem jön, játszva tanulunk, verset olvasunk.

Jó képességű, duci, minden szomszéd által kényeztetett gyerek, már kétévesen elhitetem, pedig csak négyévesen olvasok, rendes kislány, papír, színes ceruza, aztán csendben elrajzol egész nap. De primadonna is, ötéves vagyok első közönségsikeremnél, Sün Balázs szerepében, a „Mi leszel, ha nagy leszel?”- kérdésre a válaszom tömör: „művésznő”.

Később is sokat szerepelek, végigszavalom az általános iskolát, minden versenyt végigjárok, próza, rajz, meg ami még jön. Furulya, szolfézs, képző, balett, kézilabda, néptánc, hiphop órák. Rajztanárnőm büszkeségeként, sorra nyert versenyek, féléves előkészítő után egyenes az út a Művészetibe, Nyíregyre, bár kis csalódás hogy csak szobrász szak. Tizennégy évesen kezdődik fanatizmusom a popikon Ákos iránt, a dolog súlyos, durva méreteit tizenhat éves korom környékén éli. Bóbita irodalmi levelezőcsatorna, máig barátok és költészet.

A szakközepet imádom, még a szobrászatot is megszeretem, rocker vagyok, érted, bőrkabát, acélbetét, amit akarsz, minden hétvégén buli, Ákoskoncert, DepecheMode klub, plátói szerelmek garmadája, csak a nagyobb nevek: Marci, Kobold, Zoli; futó kalandokból még több: Laki, Arni, Gábor. Komoly kapcsolat nincs. Még 2000-ben beköltözünk a városba, mire beilleszkedek, visszaköltözünk, anyám kapcsolata az általam első perctől gyűlölt pasijával három év után végleg becsődöl. Sényőn semmi gond, épp csak folyóvíz, pénz, meg barátom nincs.

A 2003-as év életem mélypontja: Etus, anyám húga, a legfiatalabb testvér borzalmas halált hal, a család minden tagja egy kicsit vele együtt, feldolgozhatatlan, örök, rejtett stigma életünkön. S hogy teljes legyen a kép, a városi barátaim lassan és sunyin koptatnak ki – mint túl nehéz terhet – könnyed kis valóságukból.

Útkeresés, mi legyek, azt már tudom: szobrász nem, két évig színpadra vágyom, aztán elmegy az önbizalom, úgyhogy kitalálom, egyetem, ha lehet, valami elit és Pesten legyen. Aztán jön a neheze, 2005: érettségi – sétagalopp, 2006: szakma, nyelvvizsga, emelttöri – húzós, túlvállalt, idegbajos év, de felvesznek, még gyönyörű nyár a közösséggé kovácsolódott művészetisekkel és egy végzetes félreértés egy fiúval a Balatonnál.

A régen vágyott főváros az elején ijesztő, egyetemi csoporttársaim félelmesen semmitmondóak, aztán megtaláljuk egymást néhány jó emberrel, talán barátságok. Írni kezdek, blognyi írásterápiám sikeres, és hogy szeretem a többieket. A kollégium túl jó, az első félév megsínyli a rengeteg bulit, azért persze minden összejön végül. Szakmailag ez mindig így van, ahogy a szívügyi sikertelenség is megszokottá kezd válni. 2007: ígéret önmagamnak, belehúzok. Hát sikerül. Valami megtalál: egy színház, egy ember, érthetetlen katarzisok és szerelem.

Néhány egészen fontos emberrel cimboraságba kerülünk, minisztérium, akadémia, ilyenek. Egyetemi siker, társadalmi érzékenység, kutatótábor, filmkészítés, szervezkedés, rohanás, túlmunka, egy véletlen (van olyan?) belesodor egy merész vállalkozásba, hat börtön, rengeteg sors, szélesedő látókör. Közben újra fellobbanó érzelemtömeg, új emberek, boldogság, bánat, szinuszgörbe felrepül és szabadesik, szétfeszítő ellentétek, virrasztás, összefolyó betűk, siker és csalódás, irigység és odaadás, gyűlölet, és szerelem, szerelem, szerelem. Tönkremegyek, de ez már a jelen. A mérleg billeg tovább.

2008. május 19.