szégyellős exhibicionista

Előrebocsátom hogy minden tiszteletem a Medveczky Ilonáé. Komolyan.
Nyolc vagy tíz frakkos csippendél csettintget egy izgalmasnak ígérkező dallamra kivilágított lépcsőfokokon, széles vállaik fölött épphogy kikandikál egy ezüstszínű, gyémántosan csillogó kalap. A fiúk mindenkit nagyon érdekelnek, ám a várva várt vetkőzés elmarad, a srácok sorfala kettényílik, s középütt egy rúzsozott száj formájú vörös szófa a tűnik fel, rajta egy üvegszálas nejlonharisnyás és egy ezüstszín strasszvirágos, kétségtelenül karcsú,
formás, hosszú láb, amely egy szövetkabátos nőben folytatódik, egészen a kissé széteső
vonású arcig mígnem a már említett rejtélyes kalapban ér véget. A hölgyön mikroport, ajjaj. Dallamtalan, énektudást nem igénylő, erotikusnak szánt szöveggel kezd, csak épp e sorok írójára
rögvest rátör a kínos kuncogás az igen érdekes angolkiejtés hallatán, szóval a hangulat az
elején összerogy. Összerogy és ez a főhősnővel is többször kishíján megtörténik. Az őrjítően kívánatosnak szánt oldalrakönyökölős– levegıberúgós mozdulatsor egy ijesztő megingásba fullad, mely közben a díva csaknem lezuhan a csücsörítő szófáról. De ennyi év gyakorlat után nem esik ki a szerepéből és továbbra is az állatvilág párzási rítusaiból ismert leszegett fejjel mereszti felfelé
a mőszempilláit. Ez a „tégy magadévá”-tekintet mindig működik, kár hogy itt pillanatra kiült a
pillantásába a gondolat: kimaradt az ehavi csontkovács. Aztán a fiúk felsegítik a dívát, vállukon
viszik, levegőben sétáltatják, amit azonnal megértünk, mikor nyilvánvalóvá válik, hogy a szilárd padlón való haladás kisebb nehézségeket okoz. De fokozható a helyzet, hisz újraértékeljük a Lépcsőn lemenő akt anatómiáját abban a pillanatban, amikor hősnőnk megválik a kabáttól és feltárja előttünk bájait. Innen egy részeg portás könnyedségével bemutatott agónia következik, nem részletezném, legyen elég annyi, hogy hiányzott az a tizenkettes karika a képernyő sarkából, kiskorú veszélyeztetéséért az ORTT máris elégedett mosollyal köszörüli a törvény pallosát sötét barlangjában…
És amikor azt „énekelte” élőegyenesben a karrierje zárószámának szánva, hogy ictúhát, kb. ezzel a kiejtéssel is, felrémlett előttem a kép, ahogy ezt a mondatot annak valódi helyén ejti ki a kollagéndús ajkain: rattan hintaszék, kockáspléd, macska, kötőtű, kálciumtabletta és Ilonka néni fátyolos hangon visszadja a remekül fizetett csinosfenekű szociális munkás srácnak a macskagyökérteát, mondván nem tudja meginni mert túl forró. Értékelem én, hogy nagy múlt, meg világhír, meg revükirálynő, meg mulenrúzs, de mégis. Ez már a legjobb indulattal sem volt
szépnek nevezhető. Még csak tiszteletreméltó, méltóságteljes búcsúnak sem. Ez a szám az
volt, ami: egy nyugdíjas néni lábremegős, combnyaktörés-veszélyes botorkálása kétmillió
néző előtt, főműsoridőben, reflektorok és strasszok fényében. Mindez olyan angol kiejtéssel, ami viszont újabb bizonyítéka annak, hogy ragyogóan tehetséges lehetett, hisz angoltudás nélkül lett világsztár. Olyan jelmezben, amitől egy Addams gyerek is megállna a fejlődésben, pedig ők már láttak egy s mást. A szépség (a médiában) – előrebocsátom: sajnos – nem önmagában létező, nem önmagához, hanem másokhoz viszonyított fogalom. S akármennyire szeretnék én így kinézni ebben a korban, mégis szemem eltakaró ujjaim résein át mertem csak nagyritkán a képernyőre kukucskálni. Nem kimondottan esztétikus a húst vesztett csípőlapátok és az emlékeztetőnyi anyagtalan farpofák strasszos szaténtól övezett látványa. Hiába az akarat. Figyelemfelkeltő hirdetést láthattunk arról, hogy a hölgy okos sosem volt – a kedvencem, ahogy olvassa a szájába adott végtelenül gejl kommentárokat –, ügyes meg már nem bír lenni.


2008. november 2.