szégyellős exhibicionista

miért szomorodtam el ennyire?
tudnom kellene, el kellene hinnem, hogy jó dolog, ami történt, mert így folytathatom a tévét majd, amire vágyom, de most mégis, elemi szinten érzem haszontalannak, mindenre alkalmatlannak, szükségtelennek, használhatatlannak, tehetségtelennek magam.
nem szeretem érzés. a bizonytalanságaim és én - régi jó ismerősök vagyunk, a bizonytalanság, hogy sosem történik velem egy boldog-fájdalmas szerelem, hogy valami elemi visszataszító van bennem, hogy magányommal leszünk csak hosszú távon barátok - mert miért is tartana ki mellettem, elviselhetetlen, idegesítő, túl sok, túl kevés, alpári ember mellett bárki, igen, ezeket az érzéseket ismerem régről.
de soha, soha nem kételkedtem abban, hogy okos vagyok, villámgyorsan vág az eszem, átlátom a dolgok közti összefüggéseket, többféle tehetségem is van, és mint ilyen, ha igazán boldog nem is, de mindenképpen sikeres ember leszek. és nemcsak tudtam ezt, de bíztam is benne, mert szükségem lenne rá, hogy elsőként, egyetlenként felemelkedjek abból a minden kohéziót nélkülöző, idegenek egymás mellé sodródásából adódó családból, ami az enyém. mindig azt gondoltam, majd én leszek az, aki megadja az életében állandóan csak megszívatott anyámnak mindazt, ami talán boldoggá teszi, és hogy egyszer nemcsak az állandó vidámkodásommal, és szeretetnyilvánításaimmal kell görcsösen igyekeznem, hogy egy halvány mosolyt csaljak az arcára, hanem majd elvihetem abból az undorító életből, a szenilis, végtelenül buta apja mellől, aki sosem fogja felismerni, hogy ő az egyetlen gyereke, aki legalább minimális szinten normális és törődik vele, meg az alkoholista testvére mellől, és hogy ne kelljen néznie azt sem, ami mostanában történik a családban, hogy a három hónapos gyerek áruszinten van kezelve, és csak az érintheti meg, aki fizet érte. és hogy majd elvihetem akárhova onnan, egy kis lakásba valahol másutt, és hogy valami ismeretség révén állást szerezhetek neki, olyat, amiben a tényleg hatalmas szakmai tapasztalatát is használhatja és nem kell még jobban tönkre mennie. hogy majd wellnesshétvégékre megyünk néha, és a születésnapján valami hülye koncertre, mittudomén, millerzoltánra, és nem baj, hogy nincs mit mondanunk egymásnak, de legalább láthatom, hogy jól érzi magát. hogy egy kicsit visszakapjon azokból az évekből, amelyeket elvettünk tőle, a bátyám meg én, hogy sosem sikerült neki a szerelem, és talán ez öröklődik is, nem tudom, de valahogy jóvá akartam tenni. és most úgy érzem, sosem fogom tudni, még csak megpróbálni sem. és örök életünkre azon fogunk álmodozni, mi lenne, ha lenne más út, és élhetnénk normálisan és hogy mire költenénk a lottóötöst. én azt akartam, hogy ne kelljen a lottóra várni. de mi van, ha tényleg alkalmatlan vagyok az életre, ha ez a végtelen erkölcsi érzék, ami nem tudom, honnan van bennem, és amire olyan mééérhetetlenül önértzetesen tekintek, az ellehetetleníti, hogy elkurvuljak valahova, hogy tényleg nem terem babér, csak a szemétládáknak, és a kutya is mindig a nagyobb csomóba szarik, és aztán hiába mondta minden falusi nénike otthon, hogy ebből a gyerekből még lesz valami, mert nem lesz. akkor mi lesz? és az én drága, naiv, buta testvérem is csak várja, hogy az internetes üzlete bejöjjön, és mi mindigcsak várunk. és nem tudom, mit tehetnék még? rengeteg dollgot tehetnék, ha nem lenne ilyen istentelen parasztgerincem, hogy nem vagyok ribanc. nagy a buli gyerekek, így keltem. este meg partizunk majd. jíhá. az bazmeg, jíhá.