szégyellős exhibicionista

jó volt tinikoromban. gyakorlatilag a szakközép kezdetétől vagy három éven át masszívan, aztán egyre ritkábban buliztam át a hétvégéket. péntek - szombat a törzskocsmánkban, az volt az alap. aztán még kéthetente szombaton volt a Depeche Mode Klub. hét közben nem annyira jártam el, anyuka valamiért azt nem szerette, ha hét közben kocsmáztam. hétvégén viszont lemehettem a térképről tizenötéves korom óta. nem voltak ezek semmi extra bulik, persze, néha nagy berúgások, vagy fergetegesen sikerülő táncolós bulik hajnalig, de sokszor csak beültünk a RockInnbe (aztán később a Jamboreeba jártunk inkább), volt nálunk kártya, kanasztáztunk, világmegváltottunk, néha fel-felpattantunk ha nótánk szólt. néha befigyelt valami kis mókás pasiügy, akkor ezen elvoltunk egy darabig, kiveséztük a csajokkal.
aztán ezek a bulik is ugye a költözéssel elkoptak, kényelmetlen volt mindig valakinél aludni, szívességet kérni, szaporodtak a kifogások, ahogyan kikerültem a társaságom tagjainak megszokott idilli környezetéből, átkerülve az egyre fokozódó drámákba. aztán a társaság széthullott, ahogy mindenki egyetemizálódott, mindenki elment más városba, én maradtam ötödévre ugye, plusz ki voltam zárva sényőre, kikoptam.
aztán jött Pest. a nagy, várva várt, szerelmetes Pest. ó, itt akartam én élni, mióta öntudatra ébredtem. úúú, hogy itt milyen bulik lesznek, wow, nemcsak rockkocsmák százával, nagy haveri társasággal, satöbbi, de olyan tematikus gyönyörűségek is, mint a Pecsás Depeche-Klub meg egyéb, kismillió Ákos és Depeche-fanok számára kitalált bulik. óóó, alig vártam.
aztán meg kiderült, hogy a csoporttársak buták, haver alig, kisszámú új barátaim meg vagy más fogalmakkal bírnak a bulizásról, vagy nincs is nekik semmilyen fogalmuk. na Depeche-buliba meg aztán végképp nem volt kivel menni. semmilyen buliba se mentem így aztán, jött ez a színházazás, a bárka, meg bézé, meg mittomén, a klasszikus értelemben vett bulizás - elmenni otthonról társasággal-társaságba, szórakozóhelyre, ahol vannak más emberek is a cimborákon kívül - megszűnt. ott voltak helyette a tarkás esték, imádtam mindet, a szimpla konyhában ülős beszélgetéseket ugyanúgy, mint az alkalmankénti zenés-táncos lerészegedéseket. de hát ezek inkább amolyan monstre házibulik voltak. ha nagyon összeszedem magam, akkor ki tudom számolni, hogy mondjuk az egynéhány koncertet leszámítva, voltam vagy három-négyszer ilyen klubos-kocsmás történetben. siralmas. vagyishát, nem lenne az, ha nem hiányozna.
de hiányzott, most meg valahogy brutálisan rámtört a mehetnék, unom a koliszobát, akármennyire szeretek punnyadozni esténként munka után, unom a szofisztikált komoly hölgyet, aki vagyok, aki sosem volt még egy morrisonsba se. el akarok menni, új arcokat látni, kedves kis retrószámokra vergődni, vagy csak olyan kocsmában vihogni egy társasággal, ahol a zene nem kávézós decibelszámon szól, hogy a füstös kocsmaszag ne csak akkor idézze fel bennem tinikorom őrültségeit, amikor Mirellát kikísérem a dohányzóba. idegen pasikat akarok nézegetni, flörtölni, táncolni, kirittyentve lenni. nem akarok még annyira felnőttet játszani, hogy a go out azt jelentse, kiskosztüm, színház, irodalmi est, kisfaszom.

bulizni akaroooook!!!!! :)
gggrrrhhüüff! ennek apropóján holnap valami punk-rock koncertre megyek. juppi. aztán még jövő hétvégét nem tudom, de utána pecsa! playing the angel party. szeressük.