ismerőseim, barátaim, ti akiknek megadatott a szerencse, hogy utazgassatok, hogy éljetek a lehetőségeitekkel, hogy csak a tanulmányaitokra fókuszálhassatok, hogy olyan munkát végezzetek, amit szerettek, hogy megéljetek a munkából, amit szerettek, hogy kivárhassátok a legjobb lehetőséget, csak egyet kérek tőletek:
legalább _n e p a n a s z k o d j a t o k_.

fel sem fogjátok, milyen fantasztikus helyzetben vagytok.

épp a napokban kellett visszautasítsam életem egyik legizgalmasabb lehetőségét. megint. mert nincs gazdag szülő, aki el-, vagy gazdag öreg pasi, hogy kitartson. az ember eljut pedig hamar az önállóságig, nem kell hozzá, csak egy kicsi segítség, anyagi persze, hogy megvárhass egy normális munkahelyet, ahol már a munka és a fizetésed is a képességeidhez igazodik - ezt nem nagy ügy megcsinálni, csak kell egy pár év, amíg anyuék állják a kieső menázsit.

akkor letettem a telefont. "megőrizzük az életrajzod azért, és keresünk, ha lesz valami, persze" és felrémlett előttem a kép, ahogy ugyanannál az asztalnál ülök két hónap, két év, húsz év múlva is, ugyanazt csinálom, nem jutok ki innen, és afféle hortobágypoétájaként beszélnek majd rólam a sokra jutott barátaim, hogy igen, az a lola, az is milyen tehetséges volt, emlékszel, aztán mégse vitte semmire... nem sikerült neki, pedig de sokra vágyott.

és kétféle mondatot hallottam mostanában szerencsésebb fiúk szájából, és mindkettő olyan, hogy jégcsákánnyal fejbebasznám mindegyiket, aki ezzel jön:

1
"pénzt mindig lehet szerezni" - honnan a büdösistenfaszából már bocsássa meg a világ? (tényleg, nem szoktam káromkodni, bocs) mutass egy becsületes, gerinces emberhez méltó* módot, és megcsinálom. és úgy értem, pénzt, érted, nem rollsrolyce-ra meg marhasteakre, csak hogy számolgatás nélkül is kitartson hó elejétől hó végéig. (*mlm-esek kíméljenek)

2
"a munka az csak munka" - egy faszt, gyerekek. nekem nem. én nem tudom úgy eltölteni hat-nyolc óráját egy napomnak, hogy csak átvergődöm rajta, mint szükséges rosszon, valami hasztalan, felesleges időpazarláson, amiért valami idióta érthetetlen okokból pénzt ad nekem. én az a fajta elborult hülye ember vagyok, akinek hinnie kell abban amit csinál, jó szívvel, szeretettel, szenvedélyesen csinálni azt, tudva, hogy értelme és haszna van. a produktivitástól és agymunkától elfáradt nyugalom és elégedettség. az hiányzik. azért nem tudok aludni. megint.
lehet hogy sokaknak ez csak egy munka lenne. engem viszont felemészt, érzem.

semmi dráma, ez van. huszonhárom éves vagyok, nagyon fiatal. épülnöm kellene most még, nagyon is. ehelyett érzem, ahogy összeomlok. ez az élet naponta húzkod ki egy téglát ebből az ócska jengából ami vagyok. nincs miből, hát visszaépíteni nem tudom, így az építmény egyre ingatagabb. le fog omlani, és szólnék is, hogy valaki segítsen, de igazából nincs kinek.
barátaim: ó, vannak, akiknek jól megy, hálistennek, nem sajnálom tőlük, de hát ha valakivel minden oké, nem nagyon adaptív a mások bajára sem, mér lenne, háthiszen minden rendben? aztán, aki önszántából megfeszíti magát a semmiért, akiért magam is aggódom inkább, hogyan is segíthetne nekem? vagy aki a belekényelmesedés puha foteljében hagyja ringatni magát? megint csak mit tehetne értem?

az angol olyan jól fogalmazza meg azt, amire szükségem volna most: 'catch my fall'
elkapni zuhantomban - magyarul nem működik.