minden, mi filozófia és racionalitás és testiség és meghatottság és álomszerű talán-jövő és ködös múltfátyol - most egyszerre ül rajtam.
a zene, a zene. olyan... máshogy élem már meg, nem úgy, mint régen. nincs az az emocionális vihar, nem csavarodik össze a lelkem, mintha... túl boldog lennék ahhoz, hogy zokogjak a boldogságtól. ez a koncert is... ákos... ismét igazi, ismét lélekteli, ismét jó. és olyan közel, olyan igazi emberként, olyan az egész... tökéletes. mégsem remeg bele már teljes önvalóm - felnövök? nemár. vagy csak a harmónia már idáig terjed? de hát én nagyon szeretem azokat a hatalmas magasságokat ott fönn a zenében, amikor már nem is igaz. most ez más. olyan féktelen öröm, olyan vegytiszta boldogság, amiben már nem fér meg a kamaszos dráma, a könnyek. csak minél könnyebb lenni, csak engedni át azt a roppant hangerőt a testemen. és a kontakt. az boldogít, mindennél jobban. összekulcsolódni hagyni a szemeinket. te pengetsz, én táncolok, összenevetünk. te meg, Te, főhős, férfi vagy és mégsem, ahogy ott magasodsz fölém, és mégis... sehol az az erotikus gerinccsapolás, nem. ez az intellektus tánca, szinte materiális, finom szellem-szalag kezd lebegni köztünk - annyira posztmodern! régen, emlékszem, napjaim sarát, szennyét raktam ki ilyenkor, engedtem felszabadulni, hogy megtisztulva új erőket lopjak. már nem. most adnék. akarom, nagyon azt akarom... törleszteni akarok. egy nagy, giccses, üvegházi virágokból álló csokorként önteném eléd az örömöm, hogy visszaépítsd te, temagadba, hogy te épülj újjá, hogy te kapj új erőre. más ez, de szép. így is gyönyörű.

azután meg a fiúk.
jajj, emlék emlék, te, megölsz? Lakit még nem meséltem talán, de leírom majd - bár most épp verssé testesül, faragom - és újralátni félévente, mindig ugyanaz az emléktömeget zúdítja rám, színes polifoam-hegyként temet be - mint az a régi szentivánéji. nekem ő fontos, nekem ő még mindig fontos, mert kamaszkorom legizgalmasabb fiúja, meg... féltem nagyon. harcos. annyira illik ez hozzá, ő tényleg egy harcos. csak éppen... afganisztánban ott bizony nem a katona ólom, hanem a töltény - és rettegek, hogy egyszer eltűnik a ritka találkozásaink rutinjából. csak a tudat kell, hogy Él. valahol halványan, a dolgok legmélyén, talán sosem szakadnak meg az efféle kötések. ahogy én nem felejtem el őt sohasem.
és... hát akkor a másik.
vagyis nem másik, hanem A(z). (Az egyetlen, aki minden melodráma nélkül, egyszerűen "csak" érdekel.)
fejembe vettem, egy racionális rögeszmeként, már ha létezik ilyen kategória. és akkor szóljon most belőlem a személyes üzenet - a sosem lehet tudni alapján: Te, te jó lennél nekem. én meg neked. nem, lehet, hogy nem ez lenne a legnagyobb szerelem a történelemben, de éppen megfelelők lennénk egymásnak, úgy érzem. Szellemi partner, szellemi rivális, amire mindig is vágytam, két dudás egy csárdában, egymás maszk mögötti arcának ismerői, lélekhaver, líratárs, élettámaszték - amolyan biztonsági védőháló módjára, mert hiszen: mindketten biztonságosan repülünk, inkább csak a tudat megnyugtató voltáért lenni. azután meg a test. hazudni nem akarok: kívánlak is, igen. de nem ez a lényeg. az agyad vonz, meg az álarcod. úgyis tudom - muuhahaha, nekem is van - hogy van mögötte valami igazán izgalmas. csak... nem tudom. én mindig annyira akarok veled beszélni. csak valamiért újra és újra átgondolom, hogy mi volna a célravezető - mert stratégia ez, kemény előre gondolkodás, csikicsuki, sakk, póker, amit akarsz - és azután eltűnsz, és újabb nap múlik el anélkül, hogy kommunikációnk adrenalinbombája megborzongatná agyam és ágyékom. hogy a szellem a testre hat, és egy izgalmas szócsata végigborzolja gerincemet - ez kell nekem. kellesz nekem. na bumm, kimondtam. most mi lesz?
és van bennem egy vers. nagyon, nagyon jó vers, és a neved a rím benne. kapjuk össze magunkat, mert addig nem írom le, míg nem lehet valóság. elég volt az illúziós plátóiságból. igazi vagyok, igazi dolgokat akarok. minden készen áll bennem.

hát így vagyok én.