úgy ébresztett fel hónapok lelki bénultságából az az este, az a hatvan perc, mint egy defibrillátor. fel- és megrázott.
már elsőre sejtettem amikor találkoztam Velük, hogy valami nagyon ilyet kerestem már egy ideje. de csak most jöttem rá, hogy nem ilyet.
éppen ezt.
nem tudom elmagyarázni, miért, vagy hogyan működik ennyire nálam a hatásuk, de éppen beillett a helyére, éppen betöltött ez a zene egy hatalmas űrt bennem - és most zokognék ettől a színtiszta tökéletes egyensúlytól amibe billentett. állok a tizenhetes villamoson, szól egy dal - tulajdonképpen egy életkép csupán a szöveg, olyan mindennapian szerelmes, olyan emberien esendő - és valahogy a fülem meg a könnycsatornáim interferenciába lépnek. úgy kell magam visszafogni - ebben mester vagyok - hogy ember, nehogymá besírj a reggeli villamoson.

és ott van a zene. belekúszik-mászik az összes axonomba és ott lengedezik, mint valami szaténsál, síkosan selymes, mint amilyennel, ha hagynád, a szemedet kötném be, meg a csuklódat az ágyhoz kis vasárnap déli, ébredés utáni, korgó gyomrú erotikus játékaink közepette.



ja, hogy miről van szó? szerelembe estem (úgy is mondhatnám: I'm In Love) a Compact Disco együttessel. egyelőre plátói, de dolgozunk a probléma megoldásán.