megállok egy percre még a szakadék szélén, de tényleg csak egyetlen pillanatra, aztán szinte boldogan vetem magam a mélybe - bíztam ugyan benne hogy te leszel, aki elkap, de fájdalom: akkor is ugrottam volna, ha biztosan tudom, hogy a puszta földnek csapódok.

persze zuhanásom íve szép, nőies, elegáns. van, ami nem változik.

önsajnáló zokogásom közben agyam hátsó zugában végig ott motoszkál az irritáló gondolat: így volt jó, helyesen tettem. meg hogy tulajdonképpen semmi nem múlt rajta.

mert elég volt a biztonsági játékból.

nincs ebben semmi költői. a líra, a pátosz hűvösen kitekint inkább az ablakon, ne is lássák az egészet.

ijesztő annyira kívánni téged, hogy azért kockáztatom eddig kincsként őrzött méltóságomat. ami amúgy semmit nem ér - fennkölt, de embertelenül unalmas itt, ebben az elefántcsont-toronyban, mindenki fölött állva, fölötted állva - holott csak annak lenne értelme: alattad fekve lenni.