ha volna merszem, elmondanám
...
hogy mennyire kötődöm hozzád. olyan gondoskodó vagy és gyengéd, nem is tapasztaltam még ilyet.
ahogy hozzám érsz, ujjaidban a természetesség megnyugtató sugallata
ahogy hozzám érsz, fiú vagy, férfi vagy, és apa
ahogy hozzám érsz, vezetsz kicsit, és nekem mindegy, hogy hova
hogy amikor először láttalak, azóta tetszel. olyan izgalmas voltál, olyan laza, olyan magabiztos, olyan huncutul fiús. és olyan gyengéd már akkor is. és figyeltél, felfigyeltél. a parfümöm, az tetszett neked, pedig olcsó kis semmiség volt, és nem is illett hozzám. a mostani az igazi, érdekelne mit mondasz rá. különben sosem értél hozzám úgy, olyan "szexesen", úgy jelt adva, direkten. aztán mégis jön az a jel. jel, mi? haha. sosem jött össze nekünk. nem hagyja valami. a távolság, az ez meg az, emlékszel, mindig közbejött valami, valaki. én nem is gondolom komolyan már nagyon sok éve. eltettem magamnak így: "a legjobb barátok lehetnénk, akik kicsit évődnek néha, különben meg vigyáznak egymásra nagyon. és vigyázunk is, a távolból"
nem kellett volna közel menni.
ahogy hozzám érsz, olyan vagy mint egy testvér, érzem, hogy féltesz, hogy fontos vagyok, hogy kötődsz, és vigyázol rám. nincsen benne semmi szexus. és mégis, átfut rajtam az a klasszikus remegő gyomorideg, igen, az, ami csak a nagyon igazi csók, meg az iszonyatos vágy jelzéseként mutatkozik meg.
csók. csók, mi? hát, majdnem.
ültünk azon a vasútállomáson, nyár volt, nagy meleg. mellettem ültél, és sok mindenről beszélgettünk csapongva. nem egymásra nézve, csak egymás mellett, párhuzamosan révedtünk magunk elé, ahogy meséltünk, mindketten a magunkét. néha biztos odanéztél, mert én is odanéztem néha. ajkad fölött a bajuszrésznél bőrödön kiserkent a verejték abban a ragyogó melegben. én akkor akartam nagyon először. arra gondoltam, hogy furcsa ez a kettősség. hogy egy kicsit azt is érzem, hogy olyan távol állunk egymástól, hogy semmi közös nincs, és elvetélt ötlet férfiként nézni rád - és hogy emellett végig a szádat fixírozom.
az azért érdekelne, mikor volt nálad ugyanez. ugyanott az állomáson? vagy a víznél, ahogy ott ültünk hárman? vagy amikor adtam a hülyét ott a fák alatt, és nevettél rajtam elnézően, mint egy tudatlan, de imádnivaló gyereken?
és eltelnek évek, amíg egy mókás emlékként elő-előveszlek, olyan vagy, mint egy távoli, kedves rokon.
aztán mégis
sétálok melletted, nem csajsziskodok semmit - ezt de imádom, ha ezt hozza ki belőlem valaki, amikor nem kezdem el játszani magam - és olykor megérintesz, megölelsz. olyan kedvesen, haverkodóan, na de engem nem versz át. önelégült ördögasszony kuncog bennem, mert te keresed a kontaktot, nem én. te akarsz megérinteni annyira, hogy meg is tedd. én meg örömmel hagyom. kemény érzés, mert még holtfáradtan itt a gép előtt ülve félálomban is elborít az emlék hősége, hogy mennyire meg akarlak ragadni, és végre alágyújtani ennek az istenverte sorskémiai dinamitnak, és nem tehetem. amíg nem akarsz jobban, mint a biztonságodat, addig nem tehetem.
kár.
felszabadító élmény lenne, egy érzelmi atomvillanás.
...
hogy mennyire kötődöm hozzád. olyan gondoskodó vagy és gyengéd, nem is tapasztaltam még ilyet.
ahogy hozzám érsz, ujjaidban a természetesség megnyugtató sugallata
ahogy hozzám érsz, fiú vagy, férfi vagy, és apa
ahogy hozzám érsz, vezetsz kicsit, és nekem mindegy, hogy hova
hogy amikor először láttalak, azóta tetszel. olyan izgalmas voltál, olyan laza, olyan magabiztos, olyan huncutul fiús. és olyan gyengéd már akkor is. és figyeltél, felfigyeltél. a parfümöm, az tetszett neked, pedig olcsó kis semmiség volt, és nem is illett hozzám. a mostani az igazi, érdekelne mit mondasz rá. különben sosem értél hozzám úgy, olyan "szexesen", úgy jelt adva, direkten. aztán mégis jön az a jel. jel, mi? haha. sosem jött össze nekünk. nem hagyja valami. a távolság, az ez meg az, emlékszel, mindig közbejött valami, valaki. én nem is gondolom komolyan már nagyon sok éve. eltettem magamnak így: "a legjobb barátok lehetnénk, akik kicsit évődnek néha, különben meg vigyáznak egymásra nagyon. és vigyázunk is, a távolból"
nem kellett volna közel menni.
ahogy hozzám érsz, olyan vagy mint egy testvér, érzem, hogy féltesz, hogy fontos vagyok, hogy kötődsz, és vigyázol rám. nincsen benne semmi szexus. és mégis, átfut rajtam az a klasszikus remegő gyomorideg, igen, az, ami csak a nagyon igazi csók, meg az iszonyatos vágy jelzéseként mutatkozik meg.
csók. csók, mi? hát, majdnem.
ültünk azon a vasútállomáson, nyár volt, nagy meleg. mellettem ültél, és sok mindenről beszélgettünk csapongva. nem egymásra nézve, csak egymás mellett, párhuzamosan révedtünk magunk elé, ahogy meséltünk, mindketten a magunkét. néha biztos odanéztél, mert én is odanéztem néha. ajkad fölött a bajuszrésznél bőrödön kiserkent a verejték abban a ragyogó melegben. én akkor akartam nagyon először. arra gondoltam, hogy furcsa ez a kettősség. hogy egy kicsit azt is érzem, hogy olyan távol állunk egymástól, hogy semmi közös nincs, és elvetélt ötlet férfiként nézni rád - és hogy emellett végig a szádat fixírozom.
az azért érdekelne, mikor volt nálad ugyanez. ugyanott az állomáson? vagy a víznél, ahogy ott ültünk hárman? vagy amikor adtam a hülyét ott a fák alatt, és nevettél rajtam elnézően, mint egy tudatlan, de imádnivaló gyereken?
és eltelnek évek, amíg egy mókás emlékként elő-előveszlek, olyan vagy, mint egy távoli, kedves rokon.
aztán mégis
sétálok melletted, nem csajsziskodok semmit - ezt de imádom, ha ezt hozza ki belőlem valaki, amikor nem kezdem el játszani magam - és olykor megérintesz, megölelsz. olyan kedvesen, haverkodóan, na de engem nem versz át. önelégült ördögasszony kuncog bennem, mert te keresed a kontaktot, nem én. te akarsz megérinteni annyira, hogy meg is tedd. én meg örömmel hagyom. kemény érzés, mert még holtfáradtan itt a gép előtt ülve félálomban is elborít az emlék hősége, hogy mennyire meg akarlak ragadni, és végre alágyújtani ennek az istenverte sorskémiai dinamitnak, és nem tehetem. amíg nem akarsz jobban, mint a biztonságodat, addig nem tehetem.
kár.
felszabadító élmény lenne, egy érzelmi atomvillanás.